Idő 
Értékelés 
Értékelés A hó takarók eltűntek régen,
ébred a szunnyadó világ,
s az enyhe,déli napsütésben
nyújtózkodik a hóvirág.
Zöldül már lassan a fű is,
napfényben fürdik a világ,
s a tavaszi napfény sugarától
rügyeket bontanak a fák.
Lassan már éledek én is,
ahogy a fű, fa ,és virág,
megfáradt lelkem újra éled,
mint napsütésben a tavaszi világ.
.
Ne küzdj olyanért ki nem küzdene érted,
ne mutasd előtte mit jelent neked,
ne tárd ki előtte szíved minden búját,
hiába tennéd, úgysem érti meg.
Ne küzdj olyanért ki nem szeret téged
hiába adnád néki mindened,
ha önmagadért nem tudott szeretni,
bármit tennél is,akkor sem szeret.
Ne küzdj olyanért ki nem tisztel téged,
hisz másnak talán te vagy mindene!
Miért akarnál sorba állni nála
amikor másnál első is lehetsz?
Ne küzdj olyanért ki nem küzdene érted,
ne mutasd előtte mit jelent neked,
ne tárd ki előtte szíved minden búját,
hiába tennéd, úgysem érti meg.
Ne küzdj olyanért ki nem szeret téged
hiába adnád néki mindened,
ha önmagadért nem tudott szeretni,
bármit tennél is,akkor sem szeret.
Ne küzdj olyanért ki nem tisztel téged,
hisz másnak talán te vagy mindene!
Miért akarnál sorba állni nála
amikor másnál első is lehetsz?
Egymagamban üldögélek
úgy taszít ez a kórházi ágy,
s meg se hallom félelmemben
a nővérke hívó szavát.
Oly sokat kibír az ember
bár belülről tombol talán,
magába fojtva minden érzést,
amíg fel őrli önmagát.
S mikor már nem bírja többé
bilincsként húzó terheit.
csak törölgeti két kezével
arcára hulló könnyeit.
Most félek csak, talán már késő!
Míg másokat foltoztam talán
észre sem vettem fölöttem
a vészjósló ,harsány károgást.
S most vajon aggódnak értem
kikért oly sokat tettem talán?
Réges- régen messze tűntek
s nem maradt, csak a kórházi ágy.
Minden mi belülről éget,
forrongó düh,és fájdalom,
nem tud már csitulni bennem,
s most önmagamat vádolom.
Minden jó, amiben hittem
most összeomlott hirtelen,
feltörve, őrjítő erővel,
s most önmagamat keresem.
Minden, mit feledni szeretnék
csapongva tör fel hirtelen,
ezernyi fájó édes emlék,
melytől még most is könnyezem.
S most mégis itt hagyok mindent,
bár feledni sosem tudom,
hisz sosem lesz többé ily csöndes,
meghitt és kedves otthonom.
Az én hazám nem csak egy ország!
nem csak egy rongyos föld darab,
az én hazám sokkal több annál,
hisz mindenkor magyar haza!
Az én hazámban vágyom a pusztát,
a távoli kéklő hegyeket,
a messze tűnő holdvilágot,
s a patak parti köveket.
Az én hazámban zöldebb a fű is!
Dúsabb a sárguló kalász,
az én hazámra szórja a napfény
a legfényesebb sugarát.
Az én hazámban kékebb az ég is,
gyorsabb a száguldó patak,
mely vizét a folyóba mosva
éltet itt minden magyart.
Az én hazám a legszebb a földön,
s nem veheti el senki sem!
Hisz mindenkor joga van itt élni
annak ,ki magyarnak született!
