Meggyesi Éva

(1960-)

Ajándék készítő

Szeretem a verseket,rég óta foglalkozom vers írással. Remélem tetszeni fog. Köszönöm a lehetőséget.

Érezned kell minden pillantásban
milyen fontos vagy énnekem,
s hogy a szememben lévő csillagok fénye
miattad fénylik fel nekem.

Érezned kell, hogy mennyire félek,
hiszen most olyan messze vagy,
nem láthatlak, és nem őrizhetlek
minden bajtól, mely rád szakad.

Érezned kell, hogy miattad élek,
s hozzád száll minden gondolat,
nélküled már csak hideg fagy lesz,
s ébenfekete éjszaka.

Érezned kell, hogy a hang, amely feltör
belőlem, olykor megszakad,
egy néma pillantás erejéig,
míg átsuhan rajtam egy tétova

kétség, mert félek: túl messze vagy már,
s nem hallod meg a hangomat,
elnyeli már a távolság néha,
s valahol félúton megszakad.

Mégis: tudnod kell! Bármi jöjjön,
nincs olyan őrült pillanat,
amely tetőled messze űzne,
s elsodorná a hangomat.

Minden szó, mely a torkomból jön, fel
legmélyebb belsőmből fakad,
szeretlek! Minden porcikámmal,
s bármi lesz, szívemben maradsz!

Ne sírjatok, ha nem leszek már,
hisz én ott is úgy féltelek,
ahogy egy anya karját kitárva
gyermekét védi, kit szeret.

Minden hangban, és megmozdulásban
valahol mélyen ott leszek,
mindaddig, amíg emléketekben
homályos képem feldereng.

Ne sírjatok, ha nem leszek majd,
hisz a fényképen ott leszek,
s arcomon épp úgy sugárzik majd
fényképről is a szeretet.

Tudom: az élet gonosz néha,
s fáj, hogy nem leszek veletek,
de tudnotok kell, hogy minden időben
ti voltatok a mindenem.

Ne sírjatok, ha nem leszek majd,
az élet megy tovább, nélkülem,
s gyermekeitek szemébe nézve
épp úgy sugárzik szeretet.

S addig, ameddig itt leszek még,
úgy szeretlek, és féltelek,
mindaddig, míg az idősíkon
átlépve, egyszer elveszek.

Nem tudok neked semmit adni,
hisz én is oly szegény vagyok,
mint kóbor eb, ki utcára lökve,
étlen, szomjasan andalog.

Nem tudok neked semmit adni.
Fogadj el így, ahogy vagyok,
s oly hálás leszek minden percért,
amelyet tetőled kapok.

Nincs semmi másom, csak a szívem,
mely összetört, s mégis úgy dobog,
ha szeretsz, oly tisztán hallod,
akár a legszebb dallamot.

Lágy hangot, mely úgy tör fel benned,
mint az elnyomott sóhajok,
melyek fölszállva megkönnyítik
lelked, amely most oly fagyos.

Nem tudok adni semmi mást,
de teljes szívemet adom
cserébe, amely úgy lüktet érted,
mint véred, mely eredben csorog.

Nem tudok adni mást csak ennyit!
Fogadj el így, ahogy vagyok,
s fellobbantom a szíved mélyén
szunnyadó szikrát, ha hagyod.

Nem kell más, csak szeretet tőled,
amelytől szívem felragyog,
s fellobbansz minden dobbanásban,
amikor végre ott vagyok.

Hideg tél volt, és hűvös este
szél süvített a fák alatt,
csupasz törzsükre havat szitálva
fehérre festve águkat.

Csillám fehérbe öltözött minden,
s áthatolva az ablakon,
hófehér csipke függönyt rajzolt
a tél, míg hirtelen átosont.

Kihűlt szobámon s vissza se nézve
a rosszul záródó ablakon,
hideg szelét az arcomba fújva
mintha mondaná: itt vagyok!

Mégsem fázom. Hisz karodba bújva
tested melege áthatol,
minden apró kis porcikámon,
halvány pírt festve arcomon.

Tudod: amikor átölelsz engem,
jöhet bármilyen vad vihar,
semmi sem árt, és nem ingat meg
sem hideg tél, sem a téli fagy.

Nem kell semmi, csak szeress engem,
s ha majd a hajnal közeleg,
együtt találjon összebújva,
s őrizze álmunk éberen.

Húzd rá prímás, szóljon a nóta,
valami pattogós legyen,
hadd szóljon az a hegedű,
hisz az kell most nekem.

Valami tüzes nóta kell,
hogy vidámabb legyek,
ne tudják, hogy mennyire fáj
az a bolondos szívem.

Húzd rá prímás, hiszen a nóta
valami gyógyír most nekem,
had szóljon az a hegedű,
ahogy még sosem.

Húzd rá prímás! Én most a búmat
egy dalban mondom el,
hadd tudja, aki elhagyott, hogy
érte fáj szívem.