Csokonai Vitéz Mihály
(1773-1805)
Csokonai Vitéz Mihály 1773 novemberében született Debrecenben értelmiségi család gyermekeként. A Debreceni Református Gimnáziumban tanult, tanárai is felismerték rendkívüli tehetségét. Kiskora óta egészségügyi problémákkal küszködött. Az 1790-es évek elején ismerkedett meg Kazinczy Ferenccel, akivel jó barátok lettek. 1794-ben Debrecenben tanító lett, de az iskola vezetőivel sorozatos konfliktusba keveredett azok ókonzervatív nézetei miatt, ezért hamarosan elbocsátották. Ezután nagy vándorlásba kezdett, bejárta a fél országot, megfordult Sárospatakon, Pozsonyban és Komáromban is. 1797-ben ismerkedett meg Vajda Juliannával, akit szerelmes verseiben csak Lillaként emleget. Elsősorban Csokonai rossz anyagi helyzete, és a kilátástalan jövő miatt kapcsolatuk megszakadt. Később rövid ideig tanított a Csurgói Gimnázimban, majd tovább folytatta vándorlását az országban, ezúttal Szigetváron járt Festetics Lajos grófnál. 1801-ben költözött vissza Debrecenbe. Folytatta a versírást, állást azonban sehol nem talált. 1804-ben Nagyváradra utazott egy ismerőse temetésére, amikor megfázott, és tüdőgyulladást kapott, gyenge szervezete nem tudott megbírkózni a betegséggel, és az ebben a korban még nem elég fejlett orvostudomány sem tudott segíteni rajta. Hosszú betegeskedés után hunyt el 1805 januárjában.
Idő    Értékelés
A tiszta nyájasság hol örűl
Jobban, mint a Parnasszus körűl,
Hol az ártatlan múlatságnak
Közepette a búk nem rágnak?
Zőld ligetek! tibennetek öröm lenni,
A laurusok és mirtusok árnyékában pihenni.

Itt a múzsák magok vezetnek,
Nektárjaikból részeltetnek:
Apolló maga énekelget;
Az ekhó rá visszafelelget.
Ott hallik a víg muzsika, ott zengedez,
Hol a szagos bokrok között Aganippe csergedez.

A hegyek itt mindég zőldellők,
Újítják kellemetes szellők;
A leszebb tavasz mindég lakja,
Mezeit virágokkal rakja.
Itt egymással víg hangzással táncolgatnak
Az örömök s öszvekapcsolt karral vígan múlatnak.

Lármás városok! távozzatok.
Hol laknak a gondok s bánatok;
Nagy udvarok! csak maradjatok:
Én e kies helyen múlatok.
Boldog Máró! élted már, óh! csak te éled,
A múzsáknak, poétáknak ölében szíved éled.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 837

Megkönnyezetlen kell hamuhodni hát
Ákászod alján, Főldi! tenéked is?
Óh, néked is, kit dűlt hazádért
Sustorogó tüzed onta egybe!

Természet édes gyermeke! s a világ
Tág templomának béavatott fia!
Hát amikor törvényit írod
S pitvarait kinyitod minékünk,

Akkor szorít-é jussa alá korán?
Korán! az élet leggyönyörűbb korán!
Óh, tán irígy ő! s azt akarja,
Hogy bekötött szem alatt imádjuk?

Hát már Apolló, aki fejed körűl
Kettős borostyánt vont vala, kedvesem,
Hát már Apolló a halálnak
Bűne között hidegen danolgat? -

Nem is danolgat! Lantjai, fűvei
Pindus vidékén dísztelen állanak:
Bús a poéta- s orvos-isten,
Jaj, Erató s Hygiene sorvad.

És én, ki hozzád oly lekötött valék,
Én, a barátod, légyek-e szótalan?
Ah! megmeredjen szívem inkább,
És veled egy por alatt fedezzen

E boldog ákász: mintsem egész hazám
Közös telében én se legyek meleg.
Felvészem a lantot s gyepedző
Sírod előtt keseregve űlök.

Te tiszta polgár, víg, egyenes barát,
Mély túdományú, tiszta eszű valál;
Hempelyge roppant lélek apró
Tested erébe, nemes barátom!

Mégis becsetlen puszta bogács fedi
Hadház homokján szent tetemid helyét,
Még sincs, ki lantján a Dunához
Így keseregne: Kimúla Főldi!

Nincsen! De nyúgodj e ligetek megett,
Nyúgodj, dicső test: énvelem is csak így
Bánik hazám, bár drága vérem
Érte foly, érte fogy, érte hűl meg.

Lesz még az a kor, melybe felettem is
Egy hív magyarnak lantja zokogni fog.
S ezt mondja népünk: Óh, miért nem
Éltek ez emberi századunkban?!
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1040
Hatalmasnak indult.
Életében osztozkodó fatársai
ámuló irigységgel méregették: Újra nagyobb vagy.
Koronád, amellyel Meseországot akarod betakarni
és átölelve megvédeni,
ma újra izmosabb lett,
fejlődik, ég felé bomlik, tavaszba-tartan [d?].

És büszkén állt a fa.
Lábánál színtobzódásban millió vadvirág feslett,
patak cserregett oda-oda dörgölődve
egy-egy benyúló gyökér-bogához.
Méhek, madarak zsondítón hangversenyeztek fülébe
és nagyon érezte, hogy szép és erős.

Egyszer azután jelentés jött.
Halkszavú, kékcsillagos, tücsökzenés esten
lobogóhajú tündér érkezett és megállt
a fa törzsének támaszkodva a patak partján.
Mély-kék szeme riadtan foszforeszkált.
Át akart menni,
de zúgott, tarajlott a vad hegyi ár,
s nem mert a kicsi tündér [...?]
Olyan könyörgőn tudott a fára nézni.

S az reccsenve kidőlt.
Végigterült boldog-ájultan a víz fölött,
hogy két kicsi láb folytathassa útját.

1927.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 999
Az emberi nemen óh mely méltó jussal
Sírhat az érzékeny szív Heráklitussal!
Óh mely méltán lehet keserű könnyeknek
Forrásivá válni a síró szemeknek.
Méltán nem engednek véget a nyögésnek
Sok bajai ezen nemes teremtésnek,
Melyek számosabbak a fövenyeknél is,
Többek a mezőben lévő fűveknél is.
Könnyebb számbavenni a tenger cseppjeit,
Könnyebb a zőldellő fáknak leveleit,
Mint ezen kérdésre adni feleletet,
Keserűvé amik teszik az életet.
Nem szóllok hát róllok, ezzel, hogy bánatom
Nagyobb, hogy mint szólni tudnék, megmutatom.
A kisebb fájdalmak nyögnek és jajgatnak,
A nagyobbak némák, bámúlva hallgatnak.
Ti temető helyek gyászos sírhalmai,
Ti holtaknak bennek heverő csontjai,
Ti gyászos oszlopok, melyeket a hűség
Emelt, kiken írva van a keserűség,
Légyetek helyettem bőlcs prédikátorok,
Légyetek ékesen szóló orátorok.
Mondjátok meg, hogy tireátok csorgának
Könnyhullatásai sok édesanyának!
Mutassátok meg az itt általmenőknek,
Rajtatok oly fűvek mely számosan nőnek,
Melyeket kóstolnak sok árvák anyjaik
Szemeikből áradt könnyhulltásaik,
Melyeket sok özvegy jajos párázatja
Megnedvesít, mikor hív férjét siratja.
Ne tagadjátok el, hogy bizony nagyon sok,
Akikkel az égnek vagytok már adósok.
Akiket az égnek mind vissza kell adni,
Mikor az utólsó nap fel fog virradni.
Te a többek között, óh síralom halma,
Melybe temetve van sok árvák oltalma,
Te szólj s add tudtára az itt útazónak,
Tartsa az életét hogy változandónak.
Javai, amiket csak azok tartanak,
Míg élünk, bennünket sokszor megrontanak.
Melyek, míg életünk van legjobb korába,
Megjelennek nálunk egy nem várt órába.
De ha egy kevéssé hanyatlik életünk,
Örömünk közűl csak egyet sem lelhetünk,
S azok, amelyekbe találtuk kedvünket,
Már akkor elhagyják megúnt életünket,
Mint az oly madarak, amelyek nyárára
Hozzánk jőnek, de elmennek nemsokára,
Elhagyják főldünket, messzire repűlnek,
Mihelyest az idők egy kevéssé hűlnek.
Minden gyönyörűség így szalad előlünk,
A jókedv, az öröm így tűnik el tőlünk.
Szóljad, gyászos halom, ez igazságokat,
Megtanítván rájok az itt útazókat.
Vagy mivel te nem tudsz szólni e táblának,
Amely állíttatott egy édesanyának,
Amely emeltetett az emlékezetnek
Kezei által a buzgó szeretetnek,
Légy hív őrzője, hogy ebből megtessék a',
Hogy ez élet csak a szerencse játéka.
Tartsd meg, hogy tudják meg, akik itt elmennek,
E sírba hogy kinek tetemi pihennek.
- - - - - - - - az, ki ide tétetett,
Óh mely sok jó vele sírba temettetett.
Nemes - - - - - - hűséges atyának
És - - - - - - - szerelmes anyának
Hív gondviselése között neveltetett,
A nemeslelkűség útán vezettetett.
Ezek hűségeket, mivel mentek porba,
Maga köszöni már az égi táborba.
A szeretet őtet - - - - - - - - hozta,
Hogy - - - - - - - - - - - - áldozta
És páros életek, míg az Úrnak tetszék,
A megért gabonát - - - - - - metszék,
Mert az ezt követő jajos esztendőbe
Esküdt férje ment a gyászos temetőbe.
Így vált el egymástól két szív, mely lett eggyé,
Mikor - - - - - - - lőn síralmas özveggyé.
Fél esztendő vala, amíg gyászosságba
Élt, már most férjével van a mennyországba.
Ilyen a szív, amely igazán szerető,
Társától sokáig messze nem lehet ő.
Amíg az élőknek seregében éle,
- - - nyarakat, teleket szemléle.
Számos esztendők, de óh bizony azoknak,
Kik halálán sírnak, nem látszanak soknak.
Szerelmes magzati, titeket végtére
Hív hideg karjai megölelésére.
Rebegő nyelvének haldokló szózati
Titeket szólítnak, kedves magzatjai.
Jertek, ez egy-két szót, melyet szól hozzátok,
Kegyes szívetekre híven felírjátok,
- - - - - - tudom, hogy veled a bánat
Engem, hív anyádat, keservesen szánat,
Tudom, hogy jó szíved érettem hidegszik,
Hogy a koporsóba testemet szegezik.
De szűnjék bánatod; e siralmas eset
Mert a bőlcs Istennek tetszéséből esett.
A hatalmas Isten minden veszedelem
Ellen légyen neked őriző védelem.
Szerelmes - - - kedves férjed párja,
Szakad szemeidből gyöngykönnyeid árja,
Hogy árvává lettél, de bízzál, az egek
Szomorú szívedhez nem lesznek hidegek,
Mivel áldott férjnek bízálak kezére,
Én érettem a' lesz életed vezére.
Híven ápolgassad kis unokáimat,
Így újíthatod meg elmúlt napjaimat.
- - - - - - - - forró hűségedért
Adják meg az egek a megérdemlett bért.
Bánatos árváim - - - most már
A veszély rajtatok második ízbe jár,
Mert könnyes szemekkel, ím, megholt atyátok
Mellé temetitek szerelmes anyátok.
Már minden óltalom eldűlt mellőletek,
Ím! védelem nélkül maradt életetek,
De bízzatok, bizony a siralmas árva
Előtt a jó egek nincsenek bézárva.
Úgy légyen intézve ifjú életetek,
Hogy mi, megholt szülék, éljünk tibennetek.
Menj el már, útazó, de forgasd eszedbe,
Amit utóljára mondok, életedbe.
Hogy nyomorúságos, kétséges az élet,
Hogy bajra született, aki emberré lett.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1046
A zőld fákkal ékes Pindusnak tetején
A múzsák örömmel játszadoznak;
A gyönyörűségnek ezen boldog helyén
Szomorú bánatok nem lakoznak.
Itt szívet újító citerát pengetnek,
Mellyel minden búkat elkergetnek.
Itt zőld laurusból koszorúkat fonnak;
Melyeket a tudós főkre vonnak.

Vígságot újító szívek tehát jertek
A múzsák múlató seregébe,
A komor gondoktól megújulást nyertek
E gyönyörűségnek mezejébe.
Számkivet innen minden bút Fébus lantja,
Ha tudós újjaival megpattantja,
Önként rabjává lesz a szív Euterpének,
Ha sípjában hangzik ékes ének.

Innen hordja a hír kiterjedt szárnyával
A bőlcs férfiakat az egekbe,
Az egész világra hangzó trombitával
Fúvall dicsőséget nagy nevekre.
Így leve sok Flaccus, sok Naso, sok Maro
Dicső hirével az égen járó.
Így lettek sokan az élet örökösi,
Akik közt te is vagy, Gyöngyösi.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 971