Tegnap még tehozzád küldtem
szívemnek minden moraját,
tegnap még te tőled vártam
lelkemnek minden vigaszát.

Tegnap még te reád szórtam
arcomnak minden mosolyát,
tegnap még magamon éreztem
bőrödnek bársony illatát.

Mára már elborult minden.
Nem akarlak már látni sem!
Ne szeress!Holnap már késő!
Nem tart már vissza semmi sem.

Hiányzik az érzés
Az Igaz szerelem.
Mit irántad tudtam,
Akartam és éreztem.
Neved lassan feledem,
Minden emlék elveszett...
Ami mégis összeköt:
Gyönyör és gyötrelem.

Come closer my dear enemy
Break the light with your shadow
Help me hide my feelings from me
That keep taking me down below

I tore my heart from my chest
I thought I would never need it
And lost it somewhere in the past
But the hole which left is still bleeding

Slowly I'm falling asleep
The world around becomes a dream again
I bring back those sweet memories
What you've killed in a sudden moment

I see ourselves when the end has begun
Stopped breathing when I saw the light in your eyes
I feel your kiss warmer than the sun
Keep on believing that those were not only lies

Let me know what went wrong with you
Why all the gold's become to bitter dust
Why has your light turned so dark and blue
How could this sweet potion has bitten by rust?

One day you will look back to me
While I drink the poison you left here to me
Find yourself somehow cold and empty
I'll be the spirit from the past you will always carry

Volt egy ember messze, messze,
Tengeren tul, idegenben.
Egy hibája volt szegénynek:
Sohse volt a szive rendben.

Ha öröm vagy bánat érte,
Nem kaczagott, nem kesergett.
Félre állt az emberektől,
Csengő, bongó dalba kezdett.

Édes dalba, zengő dalba.
Olthatatlan vágy sirt benne,
Olthatatlan lobogó vágy
Boldogságra, szerelemre.

Dalok szárnyán, tengeren túl
Messze földre szállt a híre,
Rá is fogta minden ember,
Hogy üvegből van a szive.

Mert ha szellő ére hozzá,
Csodálatos hangja támadt;
Mint az üvegharang, csendült
Zengő öröm, siró bánat.

A szerelmes leánynépség,
A kiváncsi asszonyfajta
Egytől egyig oda rebbent,
Vagy kaczagott, vagy sirt rajta.

Szépen szóló árva szivét
Szívtelenül kinevették,
De hogy annál szebben szóljon
Mulatozva tépegették.

Versenyeztek, hogy ki tud szebb
Hangot csalni ki belőle.
Versenyeztek; jaj, de neki
Megrepedt a szive tőle

S daltalanul, néma szívvel
Várta most már azt az egyet,
Kinek minden nóta közül
Eldalolja a legyszebbet.

Várta, várta, - s mikor eljött
Tele hittel, szerelemmel,
Rátekintett, könynye csordult;
Sirt az üvegszivü ember.

Meg se csendült a szive többé.
Köny szivárgott csak belőle:
Mire eljött, kire ő várt,
Össze volt a szive törve.

Megpendítem hónapok multával
Még egyszer szerelmi lantomat;
Még ez egyszer, egyszer és utószor,
Mert ezentúl hangot ő nem ad.

Nem pazarlom én többé leányra
Dalaimat, érzeményimet.
Érzéketlen bábak a leányok,
Szívet és dalt nem érdemlenek.

Nem beszél vak indulat belőlem;
Csendes elmém, higgadt szózata.
Megszűnt már a vész, mely nem viszonzott
Szerelmem kínjából támada.

Tiszta szemmel nézek a jövőbe,
Nem lebeg rajt szenvedély köde.
Mely előlem annyi szép virányt, de
Annyi puszta tájt is elföde.

Tiszta szemmel nézek a jövőbe,
Jaj de mit lát, mit lát ott szemem?
Azt, hogy nincs már semmi szépet látnom...
Nincs barátság, nincs ott szerelem!

Egyedűl, e roppant nagy világtól
Elhagyatva, szeretetlenűl,
Máriusként, aki számüzötten
Egy országnak omladékin űl!

Nem lehet, hogy én még nem szeressek,
És hogy engem ne szeressenek!
Bármily hideg a világ: szívem még
Nem fagyott meg, szívem még meleg.

Lesz leány még, kell leánynak lenni,
Aki éreztesse majd velem,
Hogy áldás az átkos élet, melyben
Van egy percnyi boldog szerelem!