Szőke Ipoly kicsi barna lánya!
Eszem azt a gyönyörű szemed.
Megsebez, ha rám néz, s hogyha nem néz,
A naptól rabol meg engemet.
Jó, hogy arcodon, kis bájgödrében
Játszni látok pajzán szellemet,
Mely, ha sebzesz, írt önt a sebembe
És mosolyg, ha kell, napom helyett.

Szőke Ipoly kicsi barna lánya!
Eszem azt a szós picinyke szád,
Fáj, ha nem hallom csevegni, és fáj,
Hogyha hallom, mert reményt nem ád.
Jó, hogy a kebel két renge halma
Hévvel hullámoz még akkor is,
S hogyha nem szólsz, szólanak helyetted,
Hogyha szólsz, mondják: a lány hamis.

Szőke Ipoly kicsi barna lánya!
Eszem azt a bűvös lelkedet.
Hogyha távol vagy, vonzasz magadhoz,
Ha közel vagy, űzesz engemet.
Jó, hogy a világ végében is még
Távol volnék, s visszavonzanál,
Jó, hogy az Ipoly meg úgy kiáradt,
Hogy nem férek hozzád, barna lány.

Csak annyi, hogy a mozgás, ez a meleg olyan,
mint egy asszony mozgása és melege.

Nem mintha bármi kép volna a levegőben,
nincs formának se kezdete se vége:

üres. De bennünket egy asszony síma aranyban
ruhája súrolásaival éget

és a létezés szétbomlott bőségével,
mely határozottabb önmagánál-

mert az, amit ő, testtelen,
a nyári mezők illatait viselve

bevallja a szótlan, közönyös, a rejtve
világos, egyetlen szerelmet.

Egész nap hegyet másztam magam
a tavaszhó vakító sivatagán,
lejöttem Napszállat határán,
a legfelső legelőre - zöld
a vízesés hideg ködében,
a vízpókhálóhoz, amely
szőve a vadírisz számtalan
csilla virágaival;
s messziről láttam tüzünk füstjét,
mint száll föl a szirtfal közéből:
emberi jel az Űr-hegyekben.
Ott álltam a szirten
örvényvizek közepett,
örvénylő íriszillat szédületében
látomásként láttalak
valósabban mint a való:
hajad mély csigáiban: tűz;
tangóra örvénylett a csípőd,
ringva a ködtömjénezte fényben;
orcád hópír, citerák csöngnek,
az egész síkunyhó népe
táncol, dalol; karod fehéren
villan a barna őszi vízben,
átúszva a halott lombokon,
áradó pókhálóját szőve
a szikamorfákon a fénynek;
combod feszes íve, a finom fátyol
átsiklik kezemen, s izgalmad már
a ledérség határán;
melled érintése, szaga,
a szex édes titokillata.
Az örökös rádgondolás
és az írisz ragyogása,
a gyűrött írisz-szirom,
a hímporpúderes aranyhaj
és a szövevényes víz ködös
éneke és az égő,
szenvtelen hócsúcsok
itt mind összebogozódtak.
E tény és látomás e pillanata
érinti a halhatatlanságot
s a hely szellemévé lesz.
És a valósult szerelem és látott szépség
felelőssége ég
az égő angyalban
virágon s kövön túli valóként.

De nem a vágy indítja el.
Megteremti
a maga idejét, éghajlatát,
forr
akár a hajók felszikrázó
nyomdokvize,
érzékeny tengert szétzaklató
titkos sűrűség.

A vágy nem tudja
hogy járjuk be azt
a keserves, közös akarást,
a legszentebb utat,

ez a két
semmi test
működik
általunk,
ezek az idegen, duzzadó, drága
hajlatok, ezek a redők, vájatok,
a múlékony
vénülő felszínel
rejtett
szóváltása, ez az,
amiből felidézhető
a másikunkban
a Rozetta-kő -

Szerelmem, sose hallom
a céltalan, nyers utcazajt,
nem szívom be a dohos
kínt, amely az űr nagy pléhkádjaiból
a városunkra árad,
de őrízem, talizmánt romlás ellen,
a húsod emlékezetét,
az ujjaid, mohó csípőd,
kiolthatatlan lámpád, alvó szájad.

Ne kínozz, Lilla! újabb ostromokkal;
Ne hányd oly hasgató pillantatokkal
Felém villám szemed.
Az verte szívemet halálos sebbe;
Ne szórj, ne szórj újabb dzsidákat ebbe,
Kíméld meg éltemet.

Nem látod-é? nem-é? miként zsibongnak
Az ámorok, miként rajmódra dongnak
Kökény szemed körűl?
Ki kis nyilát belőle rám ereszti,
Ki ellobbant szövétnekét gerjeszti,
Ki vesztemen örűl.

Pillantatod szárnyára egy felűle,
Szívem titkos várába bérepűle
És ott helyet fogott.
Zászlót ütött reményem fő tornyába;
Mindent letiprott már parányi lába -
Halld csak, - mint tombol ott.