Versek » Szenvedély versek » 19. oldal
...
19
of
19
Utolsó oldal »
Idő    Értékelés
Csak annyi, hogy a mozgás, ez a meleg olyan,
mint egy asszony mozgása és melege.

Nem mintha bármi kép volna a levegőben,
nincs formának se kezdete se vége:

üres. De bennünket egy asszony síma aranyban
ruhája súrolásaival éget

és a létezés szétbomlott bőségével,
mely határozottabb önmagánál-

mert az, amit ő, testtelen,
a nyári mezők illatait viselve

bevallja a szótlan, közönyös, a rejtve
világos, egyetlen szerelmet.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1419
Egész nap hegyet másztam magam
a tavaszhó vakító sivatagán,
lejöttem Napszállat határán,
a legfelső legelőre - zöld
a vízesés hideg ködében,
a vízpókhálóhoz, amely
szőve a vadírisz számtalan
csilla virágaival;
s messziről láttam tüzünk füstjét,
mint száll föl a szirtfal közéből:
emberi jel az Űr-hegyekben.
Ott álltam a szirten
örvényvizek közepett,
örvénylő íriszillat szédületében
látomásként láttalak
valósabban mint a való:
hajad mély csigáiban: tűz;
tangóra örvénylett a csípőd,
ringva a ködtömjénezte fényben;
orcád hópír, citerák csöngnek,
az egész síkunyhó népe
táncol, dalol; karod fehéren
villan a barna őszi vízben,
átúszva a halott lombokon,
áradó pókhálóját szőve
a szikamorfákon a fénynek;
combod feszes íve, a finom fátyol
átsiklik kezemen, s izgalmad már
a ledérség határán;
melled érintése, szaga,
a szex édes titokillata.
Az örökös rádgondolás
és az írisz ragyogása,
a gyűrött írisz-szirom,
a hímporpúderes aranyhaj
és a szövevényes víz ködös
éneke és az égő,
szenvtelen hócsúcsok
itt mind összebogozódtak.
E tény és látomás e pillanata
érinti a halhatatlanságot
s a hely szellemévé lesz.
És a valósult szerelem és látott szépség
felelőssége ég
az égő angyalban
virágon s kövön túli valóként.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1115
De nem a vágy indítja el.
Megteremti
a maga idejét, éghajlatát,
forr
akár a hajók felszikrázó
nyomdokvize,
érzékeny tengert szétzaklató
titkos sűrűség.

A vágy nem tudja
hogy járjuk be azt
a keserves, közös akarást,
a legszentebb utat,

ez a két
semmi test
működik
általunk,
ezek az idegen, duzzadó, drága
hajlatok, ezek a redők, vájatok,
a múlékony
vénülő felszínel
rejtett
szóváltása, ez az,
amiből felidézhető
a másikunkban
a Rozetta-kő -

Szerelmem, sose hallom
a céltalan, nyers utcazajt,
nem szívom be a dohos
kínt, amely az űr nagy pléhkádjaiból
a városunkra árad,
de őrízem, talizmánt romlás ellen,
a húsod emlékezetét,
az ujjaid, mohó csípőd,
kiolthatatlan lámpád, alvó szájad.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1296
Ne kínozz, Lilla! újabb ostromokkal;
Ne hányd oly hasgató pillantatokkal
Felém villám szemed.
Az verte szívemet halálos sebbe;
Ne szórj, ne szórj újabb dzsidákat ebbe,
Kíméld meg éltemet.

Nem látod-é? nem-é? miként zsibongnak
Az ámorok, miként rajmódra dongnak
Kökény szemed körűl?
Ki kis nyilát belőle rám ereszti,
Ki ellobbant szövétnekét gerjeszti,
Ki vesztemen örűl.

Pillantatod szárnyára egy felűle,
Szívem titkos várába bérepűle
És ott helyet fogott.
Zászlót ütött reményem fő tornyába;
Mindent letiprott már parányi lába -
Halld csak, - mint tombol ott.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 2205
Hajnalsugár csókolta bimbó,
Egészen gyermek, kis leány.
Ki-kipirul szép, gyermekarca,
Majd gyorsan ismét halovány.
Ragyogó szeme vágyva fürkész,
Majd ábrándozva megpihen:
- Mennyi báj kedves gyermekarcán,
Mennyi vágy fénylő szemiben!

Elnézem ezt az édes arcot,
Elnézem némán, hosszasan.
Szívemben kínos emlék ébred,
Amely a multon átrohan...
- Ilyen volt ? is: rózsabimbó,
Ilyen volt ? is: szép leány,
Ki öntudatlan bűbájával
Rabjául tartott oldalán...

Elnézem ezt az édes arcot,
Valósággá lett lelkemet
És, míg a mult ismét kitárul,
A szívem úgy sejt, úgy remeg:
- Ha olyan lesz, ha elragadja
Magával őt is a világ!...
Óh, látom sorsod - jó előre -
Szegény, korán hervadt virág.

A teremtés legszebb gyöngyéről
Úgy rendelték az istenek,
Hogy egektől kölcsönzött báját
Ne léha ajkról hallja meg.
Egy férfinak nemes szerelme
Legyen az égi, tiszta út,
Amelyen az asszonyi szépség
Fenséges öntudatra jut!
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1644