Belém szakad az ágrólszakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon.
S szél fúj át a magyar pusztaságon.

A huszadik század rongyaiban
A nincstelen szegény legényei.
Zsebbe rakott kézzel, fütyülve járnak,
Munkát, sem nyugalmat nem találnak.

Gyengülnek a napnak sugarai,
A szántásokon varjak ülnek.
Meleg pulóverben járnak ők,
A tanyasi magyarok és cigányok.
Mint csontjaimhoz kötődő húst,

Szárítja ránk az éveket.
És úgy jönnek felénk a letűnt remények,
Mint megannyi homályos, szomorú emlékek.

Hát úgy sorvad errefelé az élet,
A harang vasárnapi misére hív.
Hitünk erősíti bennünk a lelket,
Hát elmondom a szónak üzenetét.

A kemence sutján halálra fagy a magány,
A kis falumban temetésre gyűl a sok ember.
Ki szomorú, ki bánatos,
S van, akinek a fájdalma az egekig ér.

Nem fáj már semmi,
A csend betemeti a falut.
A csillagok hideg fényében bolyongunk már,
Ez egy magányos, kihalt világ.

S leszakad az égről a szakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon,
S szél fúj át a magyar pusztaságo

Ördög ül a hideg kövön,
Devla, devla, hé!
Hegyet, völgyet bejárunk,
sátrainkban meghálunk,
Devla, devla, hé!
Szekereink széltől tépett,
Vajdánk lánya igen kényes,
Devla, devla, hé!

Ördög ül a hideg kövön,
Devla, devla, hé!
Szekereink útra készek,
Devla, devla, hé!

Honnan jöttünk, merre tartunk,
Devla, devla, hé!
Mi se tudjuk, ők se tudják,
Szabadon élünk, mint a héják,
Devla, devla, hé!

Tarnazsadány, 2017. július 26. szerda

Lelkem mélyén sötét cella,
Mélységében leláncolva
Vagyok önmagam rabja.

Ki szól, ki sír fölöttem?
Zárt síromból kijöttem!
Kopár temetők mögöttem.

Fiam, lányom, szerelmem,
Kies tájban nem lelem!
Fájdalmas, néma a csend...

Zord idők, kemény világ,
Jégmezőn áll a Gulág.
Havat söpör egy vézna lány.

Lelkem mélyén sötét cella,
Vagyok benne néma rabja.
Gulágon fogva tartva.

Tábortüzek égnek messze,
A Vajdának ez lett veszte!
Belekapott a rongyába,
Rongyába és a hordába!
Így lett füstös, kormos népe,
Fekete lett rücskös képe.
Indiából jöttünk sorban,
Bővelkedtünk a jó borban.
Előőrsünk jó hírére
Meneteltünk mind messzeségre.
Nagy folyón és tenger partján,
Legényeink ottan portyált.

Ezernégyszáztizenhétben
Érkeztünk meg Magyar földre.
Vajdánk Zsigmond királlyal ment vele,
Így lett neki menlevele.
És azóta szaporodva
Közel majd egy millióra.

Megittam életem korty vizének javát,
Tüzes életem ott bolyongott a karavánút nyomán.
Angyal szállt felettünk, vállán koporsó,
Édeni életben utunk poklokon vezetett nyomorgón.

Sokmilliónyi vágyálom után
Megálltunk az evolúció zsákutcáján.
Ősi szellők őrzik vándorlásaink nyomát,
Sárkunyhók épültek az idők folyamán.

Ősanya varázsán nyíltak iskolák,
Csillogó dübörgéssel lettek diplomák.
Kalapunkat elfújta a szél is,
Táncunk, dalunk megmaradt mégis.