Elfelejtettem, hogy mi jutott eszembe.
Leírom, pedig írni sem tudok.
Szem nélkül nézek bele szép szemedbe.
Láb nélkül is csak utánad futok.

Baudelaire strófáiban nincsen
se menedék, se megnyugtatás.
A romlás nagy mesterének
minden szava egy robbanás.

E verses csokor melyben a vétkek
mint csúf valóság szerepelnek,
az ember ferde hajlamai mint
méreg poharak ékeskednek.

Itt babér koszorú nem díszíti
híres, dicsős ember fejét.
A varázsos nadragulya
gaz csalán közt találja helyét.

Minden mérges virág s bogyó,
vagy kábító növény gyökere
visszavezet az unalom talajába,
ahol lappangva ural kezdete.

Gondolj csak a szúrós tűre,
amint a gyengéd érbe hat.
Egy pillanatnyi ujjongás,
de az igaz öröm elmarad.

S a titkos szerelmek,
melyről csak suttogva beszélnek.
Bűnök ezek vagy betegségek,
vagy jogos, személyi érzések?

Vagy a döntő s utolsó golyó
egy orosz rulett játékában,
Olyan mint egy végső kölcsön
egy elvesztett hazárdban.

Az örökös kéjre vágyás
s mégis hiány a lélekben;
tétova egyensúly a szélen,
s a csábító hang odalenn.

Végül is a gazban dús kert
hol a romlás virágai nőnek,
mely az erkölcsnek a temetője,
és hol csak a bomlás győzhet.

Örömtől vágyakozó szeretetben
Anyám megszülte kisfiát.
Örökké való szeretetben
Élnek gyerekeink gyermeknapokon szeretetben.

Fekete felhők alatt a szenvedésünk,
A boldog gyermeknapokra visszanézünk.
Kitárja ajtónkat a hideg szél.
A családunk búja, baja belefér.

Karavánútjainkon fekete átok,
Nap fényén kisgyerekek játszanak a tájon.
Nagy családi klánnal, gyerekek hadával szekereztünk,
Múltunk nyomait nem felejtünk.

Dédapáink mosolyognak ránk a hegedűk húrjain,
Népes család a messze táj útjain.
Gyermeknapok múltjain napjaink szomorú,
Másságunk kincsei a múlt porába belehullt.

Az ember fiai

Felkelt a Nap halott, sápadt fényével,
Késői szeptemberi nap gyenge melegével.
Nézem a messzi, távoli tájat,
Perzsel a múlt emlékei, ég a vágyam.

Keres a gyűlölet, itt jár a hideg szélben,
Megtalál minket a vándorló messzeségben.
Mindenhol mérgező, keserű élet várt,
Hordozza múltunk a régi gyászt.

Örök szülőhazám e drága hon,
Hol könny és bánat ostromol.
Nincs szívünkben harag, már nem várunk csodát,
Ősrégi cigány telepek őrzik még a lábam nyomát.

Himnusz

Hatalmas ősfák dzsungelében
Ősi szellemek sötét szemei bámulnak felénk a feketeségben.
A halottak völgyén sírón zeng az ének,
A nép nélküli földön ránk ébrednek a szellemképek.

Dicső népünk jeltelen sírban fekszenek szótlan,
Búsan kísért a végtelen karavánútban.
Jól tudom, apánk fiai szétszóródtunk a múltban.

Átkozott teremtények vagyunk elátkozva,
Hosszú, végtelen utakon meneteltünk leigázva.
A mi földünkön nem lehet hazánk!
Mély fájdalomtól szenved az ősanyánk,
A holt törzsem jelét viseljük szívünkben.

A világunk minden, csak nem becsületes,
Tudom, a népünk koholmány történelmén rettenetes.
Örökké él népünk, bár nem lesz béke a halálunk,
Átvezet a túlvilágra, a sírunk ki van ásva.

Hatalmas ősfák dzsungelében
Lelkünk ott lebeg békétlenségben,
Könnyeink áradó sors végzetében.

Tarnazsadány, Hidegvég. Roma nap alkalmára.