Vidám esték már nem kopognak,
Jönnek a régi hajnalok,
Tél van, hideg van, napfény sem ragyog.
Halkan mintha orgona búgna
Jönnek a régi hajnalok:
Valahol dalolnak az angyalok.
Lelkem csupa este és hajnal,
Néha puha toll, néha márvány,
Néha százezer színű szivárvány.
Néha vén harang: Kondul egyet
Mert múlnak a régi hajnalok:
S tél van, hideg van, napfény sem ragyog.
Jönnek a régi hajnalok,
Tél van, hideg van, napfény sem ragyog.
Halkan mintha orgona búgna
Jönnek a régi hajnalok:
Valahol dalolnak az angyalok.
Lelkem csupa este és hajnal,
Néha puha toll, néha márvány,
Néha százezer színű szivárvány.
Néha vén harang: Kondul egyet
Mert múlnak a régi hajnalok:
S tél van, hideg van, napfény sem ragyog.
Kereslek ott, hol nem vagy, nem vagy.
A messze távol kék egén,
A szépségben, és a semmiben:
És nem talállak senkiben.
Egy villanásra itt és ott
Feltűnsz, és elmész messzire,
És nem hasonlítsz senkire.
Kereslek ott hol nem vagy, nem vagy.
A messze távol kék egén,
A szépségben, és a semmiben:
És nem talállak senkiben.
Egy villanásra itt és ott
Feltűnsz, és elmész messzire,
És nem hasonlítsz senkire.
Kereslek ott hol nem vagy, nem vagy.
Várok.
Talán haza kéne menni:
Mert nem jön senki, semmi.
Mégis mintha jönne ott:
Már látom az arcát, a szemét,
Találkozunk és folyik a beszéd,
Rózsás a kert és vidám az élet.
Várok.
Haza fogok vele majd menni.
(És nem jön senki, semmi.)
Talán haza kéne menni:
Mert nem jön senki, semmi.
Mégis mintha jönne ott:
Már látom az arcát, a szemét,
Találkozunk és folyik a beszéd,
Rózsás a kert és vidám az élet.
Várok.
Haza fogok vele majd menni.
(És nem jön senki, semmi.)
Dermedt, óriás korongja a napnak,
Búcsút int vörösen, és íme leszáll.
Rabja vagyok én minden alkonyatnak,
Pedig de fáj.
Rabja vagyok én, mert nagyon szerettem
Az elmúlást, és a bágyadt téli fényt,
Mert benne mindig, mindig megkeresem
Az új reményt.
Száz alkonyat múlt száz alkonyatra már,
Én állok csendben a lanka dombtetőn,
A lelkem mindig új napokra vár,
Vár szenvedőn.
Búcsút int vörösen, és íme leszáll.
Rabja vagyok én minden alkonyatnak,
Pedig de fáj.
Rabja vagyok én, mert nagyon szerettem
Az elmúlást, és a bágyadt téli fényt,
Mert benne mindig, mindig megkeresem
Az új reményt.
Száz alkonyat múlt száz alkonyatra már,
Én állok csendben a lanka dombtetőn,
A lelkem mindig új napokra vár,
Vár szenvedőn.
Pacsirta szól fenn az égen
Isten tudja milyen régen.
Milyen régen sír már szegény,
Hej, szívemből száll a remény.
Megállok a keresztútnál
Mint a végső búcsúzónál
Mikor sírtam, kértem, vágytam,
boldogságot nem találtam.
Pacsirta szól a kék égen
Isten tudja milyen régen
Daloljon csak szépen, sokat,
Dalolja a bánatomat.
Isten tudja milyen régen.
Milyen régen sír már szegény,
Hej, szívemből száll a remény.
Megállok a keresztútnál
Mint a végső búcsúzónál
Mikor sírtam, kértem, vágytam,
boldogságot nem találtam.
Pacsirta szól a kék égen
Isten tudja milyen régen
Daloljon csak szépen, sokat,
Dalolja a bánatomat.