Mintha visszafelé folyna az idő.
Ahogy írok, úgy fogynak a szavak,
Míg csupán, csak egy marad.

Hiányzol?

Vagy valami más áll ott?
Az időben megrekedt a világ.
Még a fény is megállt.

Mi lehetett az első szó?
Tudnom kell, kiáltom!
De már nem látom.

Belefagytam a pillanatba
Mozdulatlanul, vakon
S’ a tintával festett papíron

Egyetlen szó.

Űzöm az agyam
Mint vadász a vadat
Milyen volt az a pillanat?

Amikor megszületett
Mikor a gondolat mozdulattá lett
S’ a mozdulat szóvá érett

Talán jobb lenne, ha hagynám

Hagynám, hogy visszafelé folyjon
S’ akkor megint hófehér lesz a lapom
És az első szót újra leírom

A rostok ismét felisszák a tintát
S’ azt a szót újfent leírván
Végre megtudom, mi volt a kezdet

De vajon ugyanaz a szó lesz?

Lépnem kell, az idő megint halad
És ha nem tudom meg,
Nem lehetek szabad

2021.03.19.

Nap nap után,
mint szégyellős kutyám,
ha ?rossz fát tett a tűzre?,
fejét lehajtva sompolyog,
vissza-visszapillantva rám
(bocsánatomat várja tán?)
Úgy nézek én is vissza ? vissza,
eltűnt évekre ráhajolva,
szégyenkezőn, fejem lehajtva,
- bocsánatkérő alázattal -
nem feledt vétkek súlyát hordva?
Ha éber éjszakák hevében,
rám tört emlékek sűrűjében,
- életem értelmét kutatva -
akaratlan tekintek vissza,
sorakozik
bukások, hibák sokasága?

Lét- korlátban még kapaszkodva,
mégis egyre csak bukdácsolva,
szégyenkezőn, így kutya-módra,
- egy tiszta józan pillanatban,
e bús tavaszi kábulatban -
fáradt agyam megállapítja:
jaj, hiába! minden hiába!
Elsompolyogtak éveim!
És nincsenek rá érveim.

Tél van, kint fagyos hideg.
Szívemben forróság, egész testem megremeg.
Könnyes szemem, ablakomon jégvirág.
Kitekintek, visszatekint egy zord emlékvilág.
Apró emlék, egy érzés, mely fűti testem.
Egy régi nap, amikor szerelembe estem.
Egy régi nap, gyönyörű éjszaka.
Nem volt ez más mint a nyár évszaka.
Egy érzés, mely egy éve él bennem.
Együtt voltunk, akkor is kettesben.
Ajándékok között, karácsony éjjelén.
Legszebb ajándék nekem Ő és neki én.
Csodálatos percek, csodálatos órák.
Vele élhettem át életem ezredfordulóját.

Már megindultam haza,
de szembe jött egy hózivatar.
Mozdulni is alig tudtam,
lassan már majd megfagytam.

Csontjaimig hatolt a csikorgó hideg,
de csodák csodájára,
felém csattogott egy szekér,
mely kihalt volt és rideg.

Adtak nekem meleg takarót,
mert már elég nagy volt az úton a hótakaró.
Lábujjaim lassan lefagytak,
mert nem volt más a lábamon,
csak egy lyukas bakancs.

Hála égnek, haza értem,
rögtön berontottam,
s a kádra a vizet, rányitottam.
Hideg hátam, hasam, s hosszú lábam,
hajnalig heverésztek a gőzölgő kádban.
Ezennel megfogadtam: mától nem megyek mulatni a bálba.

Nyár végén, - korai, langyos estéken
Kiülnek a kapu elé idősek és vének.
A lemenő napra oly bánatosan néznek,
Mintha csak éreznék, rövid ez az élet.

Hófehér hajukat olykor szellő fújja,
Arcukon meglátszik a sok évnek súlya.
Megtettek már mindent, amit tenni kellett,
Az idő is... rég eljárt őszes fejük felett.

Reszkető kéz nyúl mindenki fele,
Cukorkát kínál az egyik öreg néne.
A fogatlan ajkak csendesen mozognak,
Már nekik az életből ennyi édes juthat.

- Menjünk be! - szól a cukrot kínáló,
Úgy érzem, egyre jobban fázom.
Búcsúznak szótlan... egy fejbólintással,
Kiül-e mind holnap is? - ezt a Jó ég tudja!