Idő    Értékelés
Debreceni Zoltán - A sírok között...

Felettem is elszálltak az évek, már őszbe borult
a hajam.
Gyakran kijárok a temetőbe a csendet hallgatom.
Olvasgatom a féjfákon a feliratokat:
,, elment örökre itt hagyott, itt hagyta nekem a szomorú bánatot.,,

Elmélázok a régi sírok között,
amit már régen beleptek a gyomok.
A természet visszavette az emberektől,
amit nekik csak kölcsönadott.
Beküldő: Debreceni Zoltán
Olvasták: 153
Lélektemető

November

Tombol a szélvihar a temetőkertek alján,
Az elmúlás csendes sírhalmán.
Szomorkodik a naplemente a letört ágak lombján,
Ledőlt kereszteken üvöltöz az orkán.

Az ősz sárgán int búcsút a nyártól,
Halott világ halkan sír az emlékek vágyától.
A csillagok békés, arany fényén,
Nyugszanak a temető végtelenség sötét mélyén.

A vándor lehajtott fejjel megáll, elméláz,
A temető körül a vihar lehalkul, sírón megáll.
Az öreg vándor ott élt a vadonban,
Ott állt a Hold fényében úszó árnyalakban.

Örök álmot kínál az őszi, novemberi est,
Gyertyák fényénél a tájat bíborra fest.
Elnémul a sírás temető alkonyi reményében.
Új nap virrad az élők ébredő szemében.
Beküldő: Csík Ferenc
Olvasták: 69
Vén botommal a kezemben
Ifjúságom útjait keresem.
Hiányzik testemből a lelkem,
Csak az életem hideg falát leltem.

A kolduló őszben vértelen szívem már dér,
Megsárgult faleveleket hord a szél.
Csendes kis szobámban eltűnődöm,
Hogy az életem mennyit ér.

Elfáradt a folyó, elfáradtam én is.
Elsodorta álmaimat a fenti magas eget nézem,
Áttündököl még a Nap
Ősz fejemre a lombos ágon.

Kalapomat megemelem,
Nyomtalanul eltűnt az ifjúságom.
Beküldő: Csík Ferenc
Olvasták: 40
Fáradt vérem csorog a szívemre,
Búsan dalol verejtékemen a nyár.
Fel-fellobban az apró parázs bennem,
Vagy csak a napnak melege tűz be az ablakon át.

Elfáradt már bennem a fiatalság,
Éles sasszemem távolba néz.
Felsír a lelkem, hát miért érnénk én kevesebbet?
Mondd, mennyit ér a vérem ereimben?

A gyűlölet kardja átvágja lelkem,
Bíbor lángú nyár ébreszt fel engem.
Álomreményű, szép magyar hazámban
Miért élek én gyöngyharmatos magányban.
Beküldő: Csík Ferenc
Olvasták: 32
A halottak vágányán
Száguldoz lelkem a tiszta ég felé!
Itt hagyom a földön köztetek
A jelenem, múltamat s a jövőt.
Hogy tisztán és boldogan éljetek...
Magához ragad az ősi föld.
A fehér havazás betakarja a felszentelt rögöt,
S én magammal viszem a hideg szobák fala emlékeit
Csontjaim fájdalmain.

Magányosan fut a lelkem a halottak vágányán
A végtelen, tiszta ég felé.
Fájdalmában sír, üvölt a szél az éjszakában.
S valahol felsír egy kisgyermek,
Valamelyik unokám talán?
Olykor a nagy szegénységben
Öröm egy falat kenyér.
A szomorú, téli estéken
Csendes magányában
Havat söpör a szél.

Most még itt vagyok a földön, s írhatom verseim,
Észrevétlen élem unalmas életem.
Majd ha csontjaim kínálom a földnek
Fehér paripán a téli havakon.
A halottak vágányán jön értem a fuvaros halál!
S karjába zár édesen az Isteni halál.
Több milliárd csillagok között
Fénylik majd csillagom
Örök életen át.
Beküldő: Holtak vágányán
Olvasták: 42