Gyertyák vagyunk, kiket a teremtő gyújtott,
Csendben égve élünk e világban, mit nyújtott.
Életünk értelme őrizni a tőle kapott lángot,
Elűzni a sötét semmit, s vigyázni e világot.

Minden egyes gyertya külön sorsot hordoz,
Ez sercegve ég, amaz lobogva bolondoz.
Egyik gyertya vékony, s lám, tömzsi ott a másik,
De minden egyes gyertya: csupán égve világít.

Együtt oly szép és meleg, sugárzó a fényük,
Délceg ragyogás, vagy lágy pislogás a létük.
Éltükben önzetlenül mindegyre csak égnek:
Ők adják a meleg lelket a hideg, setét éjnek.

Ám eljő az idő, mikor testük görnyedve elfárad,
Elfogynak, mint a viasz, s létük végén járnak.
Apróka, megfáradt lángjuk egy utolsót remegve rebben,
Elpihen a bennük őrzött fény: békésen, csendben.

De az örök fény, mi életet ád, nem hunyhat el soha!
Emlékezve éled ismét, új és új gyertyák büszke sora.
Mi, kik eleinktől kaptuk hajdan ezt az örök lángot,
Értük is fénybe borítjuk e reánk bízott, csodás világot!

Pest-Buda, 2015. október 26.

Szeretetben született egy boldog,
tisztalelkű, s hófehér világba,
hófehér álomként kezdte létét,
hó pihékből, Hóemberré válva.

Kis kezek bábáskodtak körötte,
Őt paskolva boldog kacagással,
a szánkózó domb apraja nagyja,
szinte nem is foglalkozott mással.

Répáért szaladtak, hogy az orra
mégse legyen holmi tömpe krumpli,
faragtak rá két apró kis likat,
hogy megfázva: ki is tudja fújni.

Fazék kalapot fejére húzva,
vesszőseprő lett a harci dárda,
két szép szénfekete szemet kapott,
hogy e hó világot tisztán lássa.

Így védte ő a szánkózó dombot,
szülőhelyén emelt fővel állva,
esténként a kerek holdat leste,
és érezte, hogy mennyire árva.

A konok idő pedig, csak halad.
Telnek a napok, hetek, hónapok,
foltokban látszanak a fűcsomók,
és a domb körül, a hó sem ragyog.

A kis dombon, ahol megszületett,
múlóban van hófehér világa,
hol egykor álomként kezdte létét,
hópihékből, Hóemberré válva.

A napsugár könnyet csal arcára,
s cseppje lecsorog talpáig érve,
sajgó hó-gerince halkan roppan,
kalapja hullik, s már érzi: Vége!

Némán földre hull az elnyűtt seprő,
csendes a környék, nem járja senki,
és a dombtető hó-szülte őrét,
lassacskán mindenki elfelejti...

Hóvirág nyílik a domboldalon,
friss tavaszi napsugárra várva,
immár senkit sem érdekel többé,
egy elárvult Hóember halála.

Eljönnek az angyalok,
mikor éppen nem vagyok,
hoznak vigaszt végtelen,
mikor már nem kell nekem.

Hol voltatok angyalok,
mikor hittem: meghalok,
s megfagyok a közönyben,
elhagyottan a könnyben?
Fagyott lelkem örökre,
nem talált már örömre,
mert elveszett mindenem,
s nem hozták vissza nekem.

Hol voltatok angyalok,
mikor anyám lett halott,
vagy üvöltött gyermekem,
s magamat is megvetem.
Hitem váltott csömörre,
s nem találok örömre.
Elvesztettem életem,
hozzátok hát; Istenem!

Akkor,mikor nem vagyok,
eljönnek az angyalok,
s mikor nem is létezem,
vigaszt hoznak énnekem.

(Pest-Buda 2013. július 29.)

Majd eldönti az utókor posztumusz,
Hogy költő leszek-e, vagy csak jó humusz.
Mert a kövér földnek mindkettő érték,
Még ha strófáim a gazok sem érték.
Ha szép virágai belőlem nőnek,
Akkor is hasznára válok e földnek.
Mert e földön mindegyik ember érték,
Ezt igazolják az isteni mércék.

A föld befogad majd mindenkit békén,
S nem tűnődik el jó vagy rossz emlékén.
Együtt lesz ott a bátor és a gyáva,
A zseni, s a tehetségtelen pária*.
Szabaddá válik ott szegény és fogoly,
Rögökké válik a lenéző mosoly.
Hol a föld lelkének lírája szárnyal,
Eggyé válunk majd a szülőanyánkkal.

A szó elakad, a szívem megszakad,
mint egy haldokló égi gondolat.
A lelkem sír, zokog, riadt, mint egy véres,
kegyetlen, láthatatlan kés árnyéka.

Könnyeimmel küzdve, félve, remegve kérlek,
gyere vissza, lelkem legőszintébb lénye.
Soha nem felejtem el utolsó mosolyod,
mely szívem legfájóbb pontján egy zord, téli viharként tombol.

Már nem fáj neked, drága édesapám,
ki mindig óvott, védett, mint egy édesapa a legnagyobb álmát.

Örökké a szívemben fogsz élni, és ha az égre nézek,
tudom, hogy a legnagyobb csillag ma is nekem fénylik.

Mert eljött a búcsú, legfájóbb ez nekem.
Soha nem felejtem el utolsó mosolyod,
mely szívem legfájóbb pontján egy zord, téli viharként tombol.