Életem !

Borzasztóan hiányzol minden percben nekem ,

s sajnálom nagyon hogy még mindig nem lehetsz velem.

Mindig látom arcodat akármerre nézek

és hidd el nem változott amit irántad érzek !

Látom a felhőket vonulni , s sötét lett az ég ,

és sírnék a széllel ha könnyem lenne még ,

s ha esne eső talán velem sírna az ég .

De bevillan arcképed mint gyermek álom kép ,

az ébredő nap első sugarától reményt látok én .

Látom arcomat , szemed szép tükrében,

de még így is nehéz mosolyognom ha könnyezik szemem ,

hisz az én szerelmem nem lehet velem .

Csak veled van értelme minden egyes jónak ,

s ha végre együtt leszünk ,

szép lesz majd a holnap .

Nagyon szeretlek !

Oly egyedül vagyok,
most még a nap se ragyog.
Sok ember igaz körülvesz,
mégis a szívem oly csendes.
Távol vagy,nagyon messze tőlem,
ezért lelkem sír,és reszket.
Reggel,ha álmosan felkelek,
mindig csak téged kereslek.
Napközben se igazán lelem helyem,
a hiányod nagyon fáj nekem.
Este némán bámulom az eget,
a legfényesebb csillag csakis te lehetsz.
Nélküled alszom el sokszor,
hiányzik az,aki sokat csókol.
Szenvedek, nagyon vágyom rád,
de tudom,hogy egyszer úgy is rám találsz.

Sikíts csak ,ha már nem bírod többé
elviselni a terhedet !
Sikíts csak ,ha már nem bírsz el többet,
s millió súly nyomja lelkedet !

Sikíts csak !Tombold ki magadból
ami belülről mardos szüntelen !
Sikíts csak !Engedd ki magadból
ami viharként tépi a lelkedet !

Sikíts csak , ha nem bírod tovább
magadba fojtani könnyedet ,
sikíts csak !Engedd ki magadból
mi béklyóba szorít teljesen !

Sikíts csak !Bár nem fog változni
hirtelen talán semmi sem,
de megnyugszik tőle csapongó lelked ,
s nem fog úgy fájni semmi sem !

Mi szárnyal süvít így a korom
éjben mint az elme része a gondolat,
Talán az elfajzott szó a megkorcsosodó
vagy a gyilkos lelkiismeretlenségre hajlik
ölelkezőn a szeretet?

Forró izzó magja tűz és jég keveréke
Düh,robaj,füst láva hömpölygése.Ó föld!
A reménytelenség pokla fénylik itt
keletről-délre,délről a mindenségre s
zabolátlan üvölt a sátán,tép,tör,embert
lelket,fényt,akaratot,hitet, reményt rohaszt,
zülleszt egészet, Kerberoszi mélybe.

S én az ember félelem nélkül égve,
hű társaim,kérdezem-mondjátok?
Ki áll majd elébe,bűzös patkós lábára
béklyót téve, s a mindenség örvénylő
gyűlöletét szívéből kitépve,ki mutatja fel
győzelmül a fénybe,ezt az örökös emberi
rabigát, ki váltja át a szeretet erejére?!

A reménytelenség pokla fénylik itt
keletről-délre délről a mindenségre.
Háromszög,kereszt és a lélek fénye.
Én a félelem nélküli ember utolsó szívverése,
látva és megélve a földi poklot,már nem hiszek,
nem hiszek,soha,soha,soha többé,semminek..

Úgy fáj a szó ,úgy fáj most minden,
annyi ki nem mondott fájó gondolat,
belülről váj , és egyre jobban éget,
s most kínzó sebektől gyógyítom magam.

Úgy fáj a szó ,mit nem tudok feledni,
úgy szóltál hozzám ,hogy most is felkavar,
ahogy a forgószél felsöpri a tájat
úgy söpörted el minden álmomat.

Úgy fáj a szó ,s én nem tudom feledni,
izzó parázsként éget szüntelen,
próbálom oltani hulló könnyeimmel,
mely a szememből lelkemig pereg.