Égetem a gyertyámat egészen végig
Remélem, lángja kitart leges-leg végig…
Igyekszik ellenállni, minden fuvallatnak,
Igyekszik fénye maradni a jó sorsomnak.

Kérdezik, az életben mi fáj?
Kérdem, életben mi, ami báj?
Rendelt sorsom által eltángáltatok,
De lélekhúromon dallamot játszok…

Vecsés, 2013. június 12. – Kustra Ferenc József

Sunyin, orvul lopakodik az este,
Sétálót, mindent beterít sejtelme…
Menekvés előle nincs… olyan beste.

Én próbálom és vigyázom a sötétet,
Temetem a nappali keserűséget.

Ahogy a fény-sötétet nézem, oly’ ferde…
Mintha nem látna elég jól, ember szeme.
A fények dőlnek, mint a pisai ferde torony,
Mint a hajléktalan, akit lenyomott a mákony.

Merengve, tán’ lopva pillantok az égre fel,
Majd gondolatom napfényben, reggel újra kel.
Fényben volt aktivitásom, a semmibe lohad…
Olyan lettem, mint egy kis félő, elbújt apróvad…

Rejtőzködnék, ebbe az árnyék lesz minden világban,
Bolhák is alukálni mennek a szomszéd cicákban.
„Sötét” lesz a társaság, később majd a fény is felgyúl.
Hogy leszek majd láthatatlan… visszavonhatatlanul?

Én, mint mamlasz balfácán, a süllyedő tutajon
Evickél a fényfolyón, és sötétbe átoson,
Magamra húzom az éjsötét-fekete leplet,
Így el is bújok, magamra zárom a ketrecet.

Utcai lámpák fénye beterül az ablakon,
Beborítja az irathalmomat az asztalon,
Felhangosítja érzésem a múló fény nesze,
Este, sötétben már elhalkul a tücsökzene.

Nézem a Göncöl szekeret, lüktető érverésem,
A Tejútra vágyik, hevesen, zabolátlan vérem.
Ez a vágyam, mint fa szerszámos kamra, úgy korhad,
Eme hő vágyam is csak… csak fekete lyukká porlad…

Most úgy tűnik, hogy egyedül vigyázom a sötétséget,
Így van módom átélni a megélt sok keserűséget.
A setét, még a távolságot is ellopta tőlünk,
Így a Tejútra, Göncölhöz, meg sehová nem megyünk.

Az éjsötétbe burkolódzva, testem borzong?
Jó lesz reggel, majd az ébredő világ… zsong-bong.
Reggel majd a sötét, mint faágról lesodort levél, lepereg,
Lelkem meg, ha majd kelő napfényt lát így tovább már nem kesereg.

Vecsés, 2013. március 03. – Kustra Ferenc József

Félszáz év
Változó világa
Barázdákat karcolva
Settenkedik
Körülöttem
Bennem
Születésem óta
Jóval öregebb lettem
És
Itt hagyom
Ujjlenyomatom
Mire egészre kerekedik
Félszáz év
Túl leszek én
A világvégén
És lelkem
Elkeveredik
Kitágul Egy-el
A világegyetemmel

Lepkepár szállt magasan a légben
nászukat járták éppen
és a fülledt nyári éjben
az utcai lámpafényben
szárnyukon villogva csillogott
az ösztönös szerelem.

A nagy vonat most
Rossz irányba halad
Mi csodás volt régen
Mind mögöttünk marad
Csak el ne fogyjon még
Alóla a sín
Ki ott lesz a peronon
Szívében zokogva sír

Nem tudni
Hogy megy vagy tolat
Melyik irányba
Zötyöghet a vonat
És odakintről
Nincs mi hívogat
Mert
A gaz -
tett zöldellő határt
sivárrá ölelő
Végtelen parlaggá
Néhol lakatlanná

Ide szól a jegyünk nekünk
Egyszer úgyis megérkezünk.
A végállomás köd-fátyolos peronján
Mindannyian majd leszállunk
S addigra megértjük
Talán
Mire volt jó az utunk.