Az élet mély tenger, batiszkáfban ülők,
Életem Marianna árkába ülők.
Lent sötét van, és nagy, szörny-lények támadnak,
Küzdők én, a karjaim meg vagdalkoznak.

Ismeretlen óriás polip körülölel,
Nem tudom, hogy meddig bírom még ezt tüdővel.
Lehet, hogy ez a karmám és lent maradok?
Fűben, napsütésben, többé nem szuszogok?

Vecsés, 2002. március 24. – Kustra Ferenc József

A halál már, a lépcsőkön lefelé jön, szinte érzem…
Bármit tesz is azonban, nekem ő még biz' nem a fékem.
Mi ketten majd valódi, nagy nászt ülünk, de, majd, ha megérem!
Ő lesz, aki kiüti a dugómat és így már lesz lékem?

Megpályáztam, aspiránsa vagyok a hátralévő létnek,
Még küzdők inkább, tudom, a segéd-kaszások engem félnek…
Hallottam is már róluk, hogy majd, nagy kasza-fenést ígérnek.

Már öreg vagyok, de döntöttem, még húzom a jó nagy igát,
Viszont, már tán' nem én fogom eltüntetni az élet mocskát…
Inkább, esténként megsimogatom a doromboló macskát.

Várj még... előttem az élet, csak győzködőm magamat,
Leélem, ami még van, bár már nem lelek aranyat…
Még van időm... bejárom a saját útvonalakat.

Vecsés, 2016. március 8. - Kustra Ferenc József

Sokat szenved a vándorkomédiás.
Rázza őt a rossz utakon döcögő szekér.
Nappal koplal, este nincs vacsorázás,
Fáradt, mire szénapadlásra felér.

Hosszú, döcögős életben semmi sem jó.
Vándoréletben nincs normális élet.
Ellenséges, lenéző környezet ’való’,
A képzelet állít neki síremléket.

Vecsés, 1998. október 20. – Kustra Ferenc József – íródott; eme amatőr művészek emléke előtti tisztelgésként!

Az élet csak alakul rendezetlenül,
Én élem továbbra is rendületlenül.
Várok vonatra, mi visz dicsőség felé,
Ha tudnám, hogy érkezik, már mennék elé.

Pálya mentén, azonban sok a kitérő,
Mi egyenesen tartsa, arra nincs erő.
Kilendül a vonat és dicsőség helyett,
Van az örültek háza, mindenek felett.

Tán’ a világ végére kell vándorolnom?
És talán útközben meg éhen kell halnom?!
A dicsőség út örök jelöltje vagyok,
E vonattal én előbbre nem haladok.

Vecsés, 2004. március 12. – Kustra Ferenc József

Az éj sötétjében kuvikok röpködnek,
A fejfák felett meg szellemek lebegnek.
Nem látunk, csak tapogatódzunk sötétben
Bízzunk, hogy szebb jövőt látunk meg reggelben.

Az éj vaksötét, gyertyafény elvész benne,
Bár állítólag sötétnek is van lelke.
Az éj sötét, átláthatatlan és hosszú
Látszólag véget nem érő, oly' mint bosszú.

Ködben úszik a hajnal, pirkadat sejlik.
Bár tudnám, ha felkel a nap, majd mi látszik?
Szemembe tűnik tarolt vidék, mint kóró
Vagy szépre bámulok majd, mint álmodozó?

Vecsés, 2000. március 10. – Kustra Ferenc József