Septolet)
Ködben vagyok,
Emlékezni tudok,
Akarok!
Nem papolok.

Víg vagyok,
Ködöt találok!
Így nem botorkálok!
*
(3 soros-zárttükrös)
Rosszul aludtam, fölkeltem és elindultam én az erdőbe,
De szembetaláltam magam… belementem vak-sűrű, friss ködbe…
Rosszul aludtam, fölkeltem és elindultam én az erdőbe.

Még bennem van szép az éji álmom,
Akkor még nagy napfény volt a tájon.
Visszatérnék, az egy szépséges álomvilág,
Ez, mi körülölel maga a ködös világ.

Emlékemet akartam kergetni a régi, erdei sétányom,
Le is akartam ücsörögni, mélázni az erdei tisztáson…
Most azonban az lett a helyzet, nem is tudom, hogy "vakon" merre menjek,
Biztos, hogy előre van az erdő, de félek, nehogy egy fának menjek.

Nem látok semmit!
Nem hallok semmit!
Autók sem járnak, ködös csend honol,
Ez a csend most megtartón, belém karol.

(3 soros-zárttükrös)
Jobb lesz nekem, ha emlékeimet a melegben-fotelban élem meg,
Az bár nem lesz élethű, de ott a melegben, fával nem ütközök meg…
Jobb lesz nekem, ha emlékeimet a melegben-fotelban élem meg.

Vecsés, 2020. november 17. – Kustra Ferenc József

Benne a dac az utas…

Napnak fénye itt bent, nem ér el soha hozzám,
De, igen… néha, ha nem borús egy kis foszlány.

Van úgy, hogy a csend beköltözik, be szívünkbe,
És tűzet hamvasztó napsugár fröcsköl szembe…
Szeretet-csalogány dala, ha elnémul lehet, vége,
Tüzet olt a nagyobb tűz, tinta szárad megsemmisülve.

A dac, az, ami szétmar,
Igyekszik is mihamar,
Lélekfalat csak lemar.

Ha belekerülsz, olyan, mint egy fénytelen alagút,
Mintha benn lenne, hegy gyomrában, körbe-körbe csak fut.
Ott nincsen semmilyen állomás, bár kócolt lelked,
Igyekszik, megállni a semmiben… minek véled?

Kattog a sín alattam, én meg ülök rázós életvagonomba.
A vonatom zakatolva rója utat, látom, sántít rohanva.
Érzem, tudom, hogy az egész élet egy nagy rohanás,
Olyasmi, mint egy szélmalomharc… vajh’ mi a folytatás?

Életről, már tudom, a remény álom maradt,
De mondhatom úgy is, már porszemnyi sem maradt.
Az élet, nem mese történet, kegyetlen és kemény,
Néha még be is csap, mert amit felvillant… az remény.

Hmm… érzem, hogy az életem egy omladozó, beázó viskó,
Már kimerült a harcban, kacskán lépkedve, sínt szétszakító…
Nézek ki az ablakon, látom, az időt nem tudjuk lehagyni,
Csak jön vonatommal, sőt télen sem fog -sorompónál- megfagyni!
Életkínom van, nyögve üvöltök, kaparom a párás ablakot,
Életkínom van, üvöltve nyögök, bár leverhetném üvegpolcot...

A saját életem leteper és blokkolja az agyamat,
A saját életem vehemens és fékezi tudatomat.
Az én életem egy nagy genyó... büntet, mint rossz-ember a sánta kutyát,
Rajtam is tartja a sötétsárgás ködöt, biz’ nem ad fehér papipát.

Azt a mindenit, még ki sem jöttem az egyik alagútból,
Így meg, hogyan kerülök ki a gém nélküli gémeskútból?
Hmm… nekem már a gémeskút is alagút... minek lőcs? Farúdból.

Érzem, hogy hasonló, mint pók szőtte erős fonalak,
A dac elhalmoz, de mit használ? Ebből vannak falak?

Érzem, hogy a dac... bizony, ami szétmar,
Igyekszik is lehetőleg… mihamar.
Bennem dolgozik, lélekfalat lemar.

Van nekem bővében, sok sötét alagút,
És arra megyek, mert arra vezet az út.
Öregen látom: kanyarogva körbefut!

Vecsés, 2017. február l. – Kustra Ferenc József

Emlékezés őseimre…

Ahogy vége, elmúlt az élet… már nincsen több akarat,
Egymás hiányát érezzük, de bízok, emlék megmarad.
Kedveseink, már nem hiányolnak, nem létezel…
Kedvesem, a hosszú utadon, fent, visszanézel?

Téged takar itt egy nagy síremlék halom,
De tudd, szívemben nem múlik a fájdalom!
Majd eljő az idő, összeölelkezünk egy fázós hajnalon…
És, ha megint együtt leszünk, akkor ott már semmi nem fáj nagyon.

Hogy hátha látlak, ott messze, igyekszem lábujjhegyre állni,
Nyakam is kinyújtom, de messze vagy, tégedet biz’ nem látni…
Ahogy lépegetek, puha… tehát alulról rothad az avar,
Cipőm besüpped, de már benne kárt nem tesz, senkit már nem zavar.

Vecsés, 2015. január 2. – Kustra Ferenc József

A kavics hangja, hogy lábam alatt ropog,
Mint egy régi tangóharmonika, vinnyog.
A kövek kemények, törik a talpamat,
Arcomba belevág az őszi fuvallat.
*
Arcba vág a szél,
Az elmúlásról mesél.
Mélyen hallgatok.
*
Gyertyákat gyújtok,
Azt hagyja, biztos érti…
Mégis elfújja…
*
Megyek egyedül, magányosan cammogok,
Kapaszkodnék, de nincsen semmi, mit fogok.
Kapkodom a levegőt, sőt megmarkolom,
Őszi szél szembefúj, magányos utamon.

Vecsés, 1999. szeptember 26. – Kustra Ferenc József – írtam; versben és senrjúban.

Fakeresztek, márványoszlopok,
Halottaim közt, körbejárok.
Kicsikét könnyeztem,
Zsebkendőm elteszem.
Éppen van temetés... virágok.

Éreztem a síroknál… vártak.
Meghallgattam... Nem válaszoltak…
Tolultak emlékek,
Körbevettek lelkek.
Míg élek, ne félj, látogatlak.

Mikor kijövők beszélgetünk,
Fontos, hogy néha együtt legyünk…
Elmentél, hiányzol,
Majd jövők… Te várol?
Életben nem menekülhetünk...

Vecsés, 2020. február 2 – Kustra Ferenc József
„Várol” = vársz! Régies szóhasználat!