Ahol tengettem az életem…

(3 soros-zárttükrös)
Nekem soha nem volt benne víz
Nem érezhettem, hogy mily’ víz íz!
Nekem soha nem volt benne víz.

(leoninus)
Parti nagyobb sziklákról, kisebb-apróbbak leestek, ami nem volt máshol.
Ezeket kellett nekem kerülgetnem, óvakodni, hogy lában ne sértsem.
Igy aztán soha nem tapasztaltam, egy sodrást sem, volt nagyon bíz’ elegem…
Az én köveimet sem hullám, se vízsik nem mosta, mentem a kanyarba…

Életemet sem algák, sem halak nem gátolták, bírók igy ezt nem számolták.
Víznek a sodrása nem lökött le lábamról, néha feküdtem álmosságtól…
Sok helyen a part magas volt és oly’ meredek, életrészek lehetetlenek.
Kis sziklák, soha nem miért koptak, létembe kőkeményen fogva tartottak.

Kerestem és szépséges tavirózsákat, de ó! Ha találtam volna morzsákat…
Bizony még nekem kellett félni, ha ár utolérne, ülök-e még karosszékbe?
A kietlenség, szárazság, a halmentesség, kisért az élet, mint közellenség…

Vecsés, 2024 július 9. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként, alloiostrofikus vers-formában.

Hétköznapi pszichológia… lét variációkkal.

Az életszakadékom szélén rostokolok,
Remélem nem szédelgek, csak életre várok…
Az életszakadékom szélén rostokolok,

Jól láttam az aludni menő napot,
Lelkemnek kérek egy kis életsarkot…
Jól láttam az aludni menő napot.

A szakadékból érzem, hogy följött a taktus,
Érzem, hogy olyan az egész, mint a jó pulzus…
A szakadékból érzem, hogy följött a taktus.

Öreg életem, mint látszik, már a szakadék szélén,
Bízok, hogy nem esek le, mert még fájna még a végén…
Öreg életem, mint látszik, már a szakadék szélén.

Boldogságom nem volt, sikerem sem, életem meg ellenem…
Egy védett csak, az őrangyalom! Köszi’ neki, ő volt velem…
Boldogságom nem volt, sikerem sem, életem meg ellenem.

A taktusról mondják, rendbe rakja életet, de ki tud erről eleget?
A taktus a remegő, szédülő lelkemet fegyelmezi, biz’ eleget.
Javasolták, hogy nem éljek bajban, de éljek boldogságos szeretetben.
Igen, ebben nagy igazság is van, de erre az itiner vajon hol van?

Az engemet körülvevő világ, nagyméretű fridzsider,
A sok-sok hideg ömlik rám, jótanács már biz' nem siheder…
Ilyen öregen vajon már mit kezdek bármily' bölcs tanáccsal
Talán még kiélvezem az öregségemet a taktussal…

Pillantás,
Lélek sikítás!
Jó taktus.

Napfény, már
Alvó sorban van…
Jó taktus.

Rám, est dőlt,
Jó tanácsot kösz…
Új taktust?

Vecsés. 2024. november 11. –Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként a létproblémákról.

Azért vagyok, mert észlelek, érzek és gondolkodok,
aztán szárnyalok., bukok, álmodozok és törekedek,
mint a régi romantikusok, akik akkoriban tintával írtak,
de szavaim azt követelik, hogy tűzzel írjam versemet.
Az élet kezdettől fogva soha nem volt unalom.
A koponyám rejtett titkaiban ezt szabadon bevallom.


Korunkban a nyílt leleplezés szabály,
szóval elmondom mint senki bolondja:
Ismerem a misztikust és a hétköznapit,
a józan észt és amit az őrület hagyott.
Így nincs semmi, amit el nem mondhatok
koponyám rejtett titkai közt ott vannak az adatok.


Forró hangos rímekben írom le életem,
a lázat és a győzelmet, lázadást és lebukást,
a szárnyalást mely által veszélyben lebegek,
aztán görnyedten és tétován tovább megyek.
Tehát a béke és a megkívánt nyugalom idején,
koponyám rejtett titkai sorolják hogy ki is vagyok én.
S

Milyen gyakran gondoltam: „Elég volt! Nincs több!”
ahogy néztem az élet hullámai törését
határtalan és örök partján, a boldogság csúcsait,
a kétségbeesés völgyeit és a perzselő bánatot
amely folyton azt ismételte: „Nincs holnap”.

Hányszor éreztem a testem terhét, Súlyának észlelését,
az élet burkolat varratainak foszlásait, és a hiábavalóság
és üresség éjszakáit, amelyek csak szabálytalan
és kaotikus álmokat okoztak. Mégis, a sors kereke
könyörtelenül forgolódott szélsőséges adagokban.

De aztán a habozás, a csábítás és a bukás:
-Várjatok! Még nem végeztem. Még éberen élni akarok!
A megváltás pillanatai, mint egy fuvola távoli dallama,
a fiatalságból feltámadt illat, egy érintés, amely elnémít.
Ezek azok a ritka esetek, amikor a csoda belopja magát a lélekbe,

és határozottan kijelenti, hogy nincsen végleges cél.

Ropogós táncot
Keringőznek a széllel,
Pille hópihék.
Kristály-fodor csillogó,
Mint az álom illanó.

Zúzmarás ködben
Sercegve repked a dér,
Dermedt csillámok.
Kabát, sapka nem elég,
Hol a szeretet el ég.

Megfagyott avar
Pattog bakancstalp alatt,
Jeges valóság.
Didereg a békesség,
Hiánycikk az emberség.