Némán ballagok a lombtalan fák közt,
lábaim alatt elsárgult avar,
lágyan betakarva vastagon a földet
hogy a lábaimmal ne érintsem azt.

Úgy öleli és takarja a földet,
mint ahogy egy anya védi gyermekét,
szelíden szeretve,karjaiba zárva
hogy álmait semmi ne téphesse szét.

Némán ballagok a levetkőzött fák közt,
s lábaim nyomán a zizzenő avar
mintha azt suttogná,menj messzire innen,
s temesd el végleg, ami itt marad.

A vihar után elcsitult minden,
még a zúgó szél is eltűnt hirtelen,
nem hallok semmit, de szememmel látom
amit szerte tépve itt hagyott nekem.

A vihar után megpróbálok mindent
mit még romjaiból lehet, menteni,
sok minden elveszett, szívemben érzem,
sohasem tudom elfelejteni.

A vihar után más lettem én is,
bár lelkem megcsitult ,most is megremeg,
széttépett álmok, és megtört remények,
melyet eltemetni vágyom szüntelen.

A vihar után megtisztult erővel,
de romokból kell mindent újrakezdenem,
talán sikerül, vagy elveszek végleg,
de csak azért is , mindent megteszek !

A hó takarók eltűntek régen,
ébred a szunnyadó világ,
s az enyhe,déli napsütésben
nyújtózkodik a hóvirág.

Zöldül már lassan a fű is,
napfényben fürdik a világ,
s a tavaszi napfény sugarától
rügyeket bontanak a fák.

Lassan már éledek én is,
ahogy a fű, fa ,és virág,
megfáradt lelkem újra éled,
mint napsütésben a tavaszi világ.

Egymagamban üldögélek
úgy taszít ez a kórházi ágy,
s meg se hallom félelmemben
a nővérke hívó szavát.

Oly sokat kibír az ember
bár belülről tombol talán,
magába fojtva minden érzést,
amíg fel őrli önmagát.

S mikor már nem bírja többé
bilincsként húzó terheit.
csak törölgeti két kezével
arcára hulló könnyeit.

Most félek csak, talán már késő!
Míg másokat foltoztam talán
észre sem vettem fölöttem
a vészjósló ,harsány károgást.

S most vajon aggódnak értem
kikért oly sokat tettem talán?
Réges- régen messze tűntek
s nem maradt, csak a kórházi ágy.

Ha én lennék az egyetlen a földön
ki elcsitíthatná minden bánatod,
hidd el, megtenném százszor is ha kéred,
hiszen tehozzád száll minden sóhajom.

Ha én lennék az egyetlen a földön
ki összefoltozhatná tépett álmaid,
azt is megtenném, nem is kéne kérned,
hogy felébreszthessem régi vágyaid.

Ha én lennék az egyetlen a földön
ki feledtethetné a fájó tegnapot,
zúgó fergeteggel messzire söpörve,
hogy elszálljon vele minden bánatod.

S ha én lennék az egyetlen a földön
ki megváltoztathatná amit nem nem lehet,
nem pusztítana önző ,gonosz érdek,
s nem lennének ,csak boldog emberek.