Nem kívántam mást, csak szeretetben élni
s boldognak látni szeretteimet,
megcsodálni minden apró kis virágot
s őrizni mindig a lépteiket.

Csak mellettük lenni némán és szelíden
ahogy a lágy szellők borzolják a fát,
nem szólni semmit, csak mellettük lenni
míg a boldogság rájuk nem talál.

Hogyan segíthetnék ha szükségük van rám?
Hisz nem vigyázhatom minden léptüket!
Apró porszemként szállok csak a szélben,
s bár feléjük sodor,mégsem érnek el.

Szüntelen némaság ejt rabul engem
Tekintettemben örök magány
A szavakat rég összeszedtem
Hátha elfojtja bennem a halál!
Keserű íze van minden hangnak
Mely torkomban alszik éjszakákon át
Neki rohannék egy penészes falnak
Csak hogy újra csókolhassam a szád
Hallgatok, míg lehet! Félek
Ha nem ezt teszem,
Elveszítelek először téged
Majd elveszítem végleg az eszem
Az őrülettel ülünk itt csendben
Nézzük egymást szüntelen
Egy elvarázsolt cseresznyés kertben
Melyben tátong egy bús verem
Szótlan vagyok már napok óta
Pedig neved suttogására készülök
Rég óta vágyom egy szóra
De ha kimondom, megszédülök
Így hallgatok, míg lehet! Reménykedem
Hogy nem öl meg a bús magány
Hogy egyszer megtalálom helyem
Hogy viszont szeret az a barna lány

Amikor azt hiszed rosszabb nem lehet,
amikor már a sors az arcodba sem nevet
amikor az asszonyod nem szeret,
akkor dobj a koldusnak kenyeret!

Amikor azt hiszed, hited elhagyott
amikor szíved már végleg megfagyott!
Amikor lelked már teljesen megszakad
akkor takarítsd le szemedről a sarat!

Amikor már magadon sem nevetsz,
amikor akár halott is lehetsz
amikor nem kívánsz nem szeretsz!
Akkor tényleg világgá mehetsz!

Amikor vége lesz ide lenn!
Amikor a kaszás kaszát fen,
amikor már nem számít semmi sem!
Akkor ments meg magamtól istenem!

Olyan szelíden szóltam hozzád
olyan szelíden kértelek,
de hiába minden! meg sem hallod!
S nem akarsz róla tudni sem!

Olyan szelíden szóltam hozzád
mint a sóhajtó fellegek,
vagy az esti szélben összeérő
suttogó nyárfalevelek.

Miért nem hallod hogyha hívlak?
Mért kell hogy kiáltsak neked?
Mért nem érzed hogy tehozzád száll
minden szó amit suttogok neked!

Hallgatnál még rám de már késő!
Nem leszek mindig itt neked!
s hiába hívsz,nem tudok menni,
hisz ki tudja akkor hol leszek!

Sok minden kavarog a fejemben,
Legtöbbször az életem.
Hogyan élek?
Vagy talán,hogyan kellene?
Legyek magabiztos és szabad?
Vagy zárkozzak be s hallgassak?

Annyi ember van a világon,
Bár többségük rossz.Sajnálom.
Bárcsak mindenki jó lenne,
Boldog és nem színlelne.
Mert életük csak megjátszás,
Hamis lelkizés és hazudozás.

Visszatérve az életemre,
Tettek mezeje leple.
Boldog vagyok és szomorú,
Bezárkozott és szabadvágyú.
Hogy miért? Nem tudom..
Zűrzavar szelében fuldoklom.

S nem látom a kiutat,
Innen nem szabadúlhat.
Senki.Senkisem.
Még én magamsem.
Belátom itt nem én irányítok,
Sakktáblán én csak egy bábú vagyok.