Ülök kint a balkonon, cigaretta kezembe
és gondolkodom, ez az élet tényleg nekem való-e.
Nincsen sem palotám, sem korlátlan életem
Csak a társaság, mely körül vesz engem.

Nem vagyok én telhetetlen, nem kell az egész élet.
Csak szeretném azt hogy boldogan éljek.
Megvannak a barátok a pénz és az elismerés
De ez nem minden, ez csak a körítés

Egy ideig azt hittem hogy a körítés a fontos
De rájöttem , ez előre nem rúgdos.
Nem segít az életemet előre meg írni
Mit fogok később majd elmesélni


Elmondom majd fiamnak milyen szép az élet
De azt is hogy ebből ő már szépen meg nem élhet.
Elmondom én neki az élet csínját bínját
De nem fogja elhinni, mivel ő már mást lát.

Látja majd a szépet, a jót, a különbséget
De nem tudja átérezni, a felnőttséget.
A fiatal elme, mindig máshogy ragyog
Ő miért ne tudna fellőni egy újabb nagy csillagot?

Egy csillagot mely megtudná váltani a világot
Istenem, bárcsak lenne ilyen a világod
Bárcsak igaz lenne, minden mit elhiszünk.
Bárcsak az álmaink írnák az életünk.

Ha minden mese igaz lenne
Ha minden madár szárnyra kelne
Nem lenne mi szárnyat szegne
Minden ember boldog lenne.

Mert ez a világ boldogságra született.
Nem a búra s bánatra mely szüli a versemet.

Megvan minden boldogságom, megvan minden vigasságom
Mégsem érzem hogy meglenne, belülről az igazságom.

Nem tudok a lelkemmel zöld ágra vergődni
Mely segítene a helyes irányba tévedni......

Nem látom a helyes irányt, nem szabja meg senki
Nehéz az életet, irány nélkül élni.
Érezem a jót, és hogy mit kellene tenni.
De nem húz az elme, mert éppen jobb a semmi.

Jobb az üresség, és a méltánytalan élet
Talán egyszer majd, észhez tér a lélek.
Elindítja újra, a megtört élet útját.
És megpróbálja tovább vinni amit régen elvárt.

Felhozni a régi álmot, melyet gyerekként képzelt
Mikor még sokkal jobbnak tűnt az élet.
Felveszi a harcot a gonosz igazsággal
És legyőzi mert az álmok minden felett állnak.

Álmodja a tökéletest a jót, a szépet.
Mert az elme ezért több mint az élet
Boldoggá teszi azt is ami nem valósult meg
Mert elhiteti azt hogy minden megtörténhet.

Olyan hideg van. Borult az ég is.
Toccsanó cipőmet hallgatom.
Mikor elmerül a pocsolyában,
ahogy az esőben ballagok.

Dühöngő orkánként tombol a szél is.
Letépve ágat, gallyakat!
Lepusztult romként hátrahagyva
mindent mi utána megmarad.

Kegyetlen idő! Nem sajnál semmit!
Mindent mi szép volt, összetör!
Megtörve jajdul a barackvirág is,
amit magával elsöpör.

Utána hajol a gyönge ág is
halkan, aggódva elköszön,
lecsurgó könnyként elhullajtva
egy esőcseppet, mely rácsöpög.

Anyám szeme miattam könnyes
miattam fátyolos két szeme,
s a messze tűnő esti ködben
miattam homályos tekintete.

Ha néha-néha rossz vagyok hozzá
csak arcába temeti két kezét,
s nem szól semmit hogy ne is lássam
könnytől fátyolos tekintetét.

Anyám szeme oly szépen fénylik
mint az ég alján feltűnő csillagok,
s szemének minden villanása,
minden sugara rám ragyog.

Anyám szenében látom a tengert,
a messzire kéklő hegyeket,
mely ragyogásával eltakarja
a feltornyosuló felleget.

Anyám szeméből öröm sugárzik
mely értem van, s boldog vagyok
hogy én lehetek minden kincse,
bár meghálálni sosem tudom.

Nem kívántam mást, csak szeretetben élni
s boldognak látni szeretteimet,
megcsodálni minden apró kis virágot
s őrizni mindig a lépteiket.

Csak mellettük lenni némán és szelíden
ahogy a lágy szellők borzolják a fát,
nem szólni semmit, csak mellettük lenni
míg a boldogság rájuk nem talál.

Hogyan segíthetnék ha szükségük van rám?
Hisz nem vigyázhatom minden léptüket!
Apró porszemként szállok csak a szélben,
s bár feléjük sodor,mégsem érnek el.

Szüntelen némaság ejt rabul engem
Tekintettemben örök magány
A szavakat rég összeszedtem
Hátha elfojtja bennem a halál!
Keserű íze van minden hangnak
Mely torkomban alszik éjszakákon át
Neki rohannék egy penészes falnak
Csak hogy újra csókolhassam a szád
Hallgatok, míg lehet! Félek
Ha nem ezt teszem,
Elveszítelek először téged
Majd elveszítem végleg az eszem
Az őrülettel ülünk itt csendben
Nézzük egymást szüntelen
Egy elvarázsolt cseresznyés kertben
Melyben tátong egy bús verem
Szótlan vagyok már napok óta
Pedig neved suttogására készülök
Rég óta vágyom egy szóra
De ha kimondom, megszédülök
Így hallgatok, míg lehet! Reménykedem
Hogy nem öl meg a bús magány
Hogy egyszer megtalálom helyem
Hogy viszont szeret az a barna lány