Leszoktál-e ülni néha gondolkodni?
Melyik az igaz út, melyiken indulni?
Tudod-e két út van és középút nincsen?
Indulsz a szélesen, vagy indulsz a keskenyen?

Nem félek egyedül, de forog még az agy,
Ez biz’ nem számítógép, le nem fagy.
Naponként hányszor hajtod le a fejed?
Istennek hányszor mondasz köszönetet?

Ó, ember, vajon Te tudsz-e igazán szeretni?
Próbálj meg akkor most figyelmes lenni!
Apádat, anyádat szívből szereted-e?
Sóhajuk, panaszuk szívedbe bejut-e?

Örömmel nyújtod-e segítségre kezed,
Ha gyöngék, betegek és szemeik könnyesek?
Becsülöd e sorban mind az embereket?
Válogatás nélkül szereted-e őket?

Minden nap, amit kérsz Istentől magadnak,
Azt kéred-e vajon embertársaidnak?
Pénz… a pénz tudod-e, hogy a bűn gyökere?
Vagy szerinted pénz már az élet értelme?

Lopással, csalással, így szerzed vagyonod?
Tudod-e, ezek lehetnek örök kárhozatod?
Lehet e gyarló kapzsiként élni, látsz-e ilyet
a természetben érvényesülni? Ott… elhiszed?

Soha nem kel fel a nap elmúlt napra,
Nem a múltat… az jövendőt szolgálja.
A holnap mindig a jövő-remény előlege,
Ember nem gépezet, előlendíti a reménye.

Rendetlen ember… tudod, hogy a rabszolgasága?
Rendetlenség… tudod-e az ilyennek az urasága?
Tudod-e, hogy a rendnek is Isten Istene?
Hogy mindennek van nála ideje és helye?

Sírni szoktál-e, ha fáj ott bent a lelked?
Gondoltál-e már rá, hogy ki állt melletted?
Vagy letörlöd könnyed és mégy tovább sietve?
A legszentebb segítőt nem is veszed figyelembe?

Széthullottam, szét... apró darabokra,
Darabjaim mindenhol szét… sárba hullva,
Néznek vissza az elmúlt szép napokra.
Gondolok én vissza, parányi ábrándokra.

Szeretet törvénye szívedbe van vésve?
E törvény számodra vajon gyönyörű-e?
Tapasztalod-e, téged az Isten szeret?
Tudod-e hogy Istenben van a Szeretet?

Utadon ugyan van ki szokott vezetni?
Vagy csak magad feje után szoktál menni?
Szoktad-e az Istent megkérni naponta,
Hogy tanítson meg Ő… igazi utakra?

Tanítód, Mestered volt egy életen át?
Le tudnád-e adni életed vizsga dolgozatát?
Ember, légy hát tisztelettel bíró uralkodó!
Nem így élni, rossznak lenni, nem való.

Vezérel-e téged a bölcs, nyugodt értelem?
Fedeztél fel bármit a szelíd csendességben?
Vagy neked jobb egy zűr-zavar, kiabálás, lárma?
Tudod-e, hogy mi átölel… az ördög muzsikája?

Szívem kitárt volt, a szeretet belém hatolt,
Fény lett, és átjárja lelkemet, a világot.
Kérem istenem, fogd tovább a kezem,
Nagy szereteted legyen gyógyír nekem.

Bízunk benne, hogy azért majd nyugalmat lelhetünk,
Bennünk él a szeretet, tán’ ez segít, el nem veszünk.
Ha sötétben bolyongunk nélküled ázva-fázva…
Istenem! Te vagy a nem múló élet varázsa.

Én önmagamért vívtam sok véres harcot…
Bízok benne, nyertem egy hites, új arcot.
Bizalomnak kell lennie az élet alapjának,
Mellé a szeretet… ezt teremtettem magamnak.

Vecsés, 2012. március 23. –Kustra Ferenc József- íródott: Sas Piroska: A kérdező ABC c. verse ihletésével, önéletrajzi írásként.

Az életem rubensi,
Pedig vágyam gyermeki…
Csak kérnék egy életet
Hogy felejtsem félelmet…
Ne legyen több rettegés,
Élet lehet, tán mesés…

Bármit megtennék, ezért…
De, az élet félreért...

Vecsés, 2002. július 26. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Hétköznapi pszichológia…Avagy az öregedés filozófiája…

Fázósan ülök, fogam is összekoccan,
Révedek. Szemezek a semmivel hosszan.
Hallom, mások nem is ismerik a semmit.
Értem, de én meg miért? Csak? A mindenit…

Ma tettem: telefonáltam, szervezkedtem,
De nagy elutasítás lett osztályrészem.
Egyre jobban látom, bennem van a hiba,
Tán’ korcs vagyok, mint egy törött szárnyú liba.

Én is csak azt csinálom, amit/és mások,
Nekem, azért sem sikerül, ez mit fájlok.
Mit a sorsnak: pokol-ég közt vergődő szív,
Mikor engem becéz: peches senkinek hív.

Tán’ kilétem alkonyának élvezetét,
Szürcsölőm, mert már örülök, hagy van még lét.
Bízok, hogy még nem vagyok ilyen öreges.
Üssek ököllel táblába, mint üveges?

Megvilágosodott elmémben igazság,
Csírája már kikelt, hogy nincsen igazság.
Boldogság jól eső érzése gyomromból
Hiányzik, mint egy jó poén a humorból.

Már csak csendes szemlélődéssel révedek,
Úgy látom velem ellentétes érdekek
Fonákjában csak a sóvárgás adatott.
Úgy érzem, feláldoznak, mint szűz leányzót.

Budapest, 2000. május 30. – Kustra Ferenc József

Nem védtelen, mint a vadállat,
és, ha szükségét érzi,
törvényt bont.
Ahogy az erdőben járok,
Csak hallgatok,
És hallgatom, ahogy az avar
dühösen rám förmed, ha rúgom,

Nem védtelen, de vadállat,
ahogy hanyatt,
tarkóm alatt a kezemmel
fekszem, a réten,
Rágok egy fűszálat,
elkapom a szellőt,
Etetem a méheket.
Pont úgy, mint régen,

Védtelen vagyok,
mint a vadállat,
de, ha a szükség úgy hozza,
Mégis törvényt bontok,
És a csendből vérzivatar lesz,
Látom a rémes sorsokat,
És, hogy mikor mit rontottam el,
Most ne gyere közel,
beleket ontok.

De ezt egy apró madárka nem tudja
és rászáll a vállamra,
Csivitel a fülembe,
Lassan lehűl a vérem,
Ma már nem ölök többet,
És, akik eddig a földre löktek,
Sértetlenül mehetnek haza,
hogy megöleljék a gyerekeiket.

Magamban hordom a csendet,
mint a szerelmet vagy a halottjaim,
egy imát, mely nem is hangzik,
csak létezik. Mint a rend.