Ülök a csöndben és hallgatom a szívverésem,
Néha kihagy, néha mégsem.
Vagy vadul dobol indulót?
Nem, ez csak a csönd hangja volt.

Kinn szél csapkodja az ajtót, nyikorog is rendesen,
S én egyedül idebenn ülök a kenetlen szekéren,
Döcögve haladok,
Aztán mégis-mégis, újra, meg újra felgyorsulok,

Nincs itt az idő, mégsem!

S csak hallgatom a szívverésem,
Csöndben ülök, hallgatok,
És hallgatom a szívverésem.

Ne légy szomorú,ha bántanak,
azért még süthet neked is a nap.
Tudom,hogy az élet sokszor kemény,
de egy magad fajta is remélhet még.
Életünk során sokszor fagyni fog,
de néha a nap is felragyog.

Ne légy szomorú,ha elhagynak,
valaki mindig lesz,ki megvigasztal.
Van még olyan is,aki szeret,
és édesen rád nevet.
Töröld le a fájdalom könnyét,
és mond ki bátran,hogy van még remény.

Ne légy szomorú,ha szegény vagy,
a szíved attól még nagyon gazdag.
Harcolj bátran,és keményen,
küzdj harciasan,de csak szerényen.

Ne légy szomorú,ha beteg vagy,
lesz majd,aki szívesen támogat.
Ápol,ha fáj a szíved,és tested,
így te is vidámabb lehetsz.

Magamba zártam a jelen idő ólom súlyát
árnyékom holdkorongot rajzol a porban
itt élek én is veletek s néha néha talán még
boldog is voltam, elolvadt napjaim füstje
egy új életnek futára tán,és ha lehunyom szemem
álommá szelídül a zord valóság.
Rejtőzik egy ritka fény a virágok levelén
amelyet nem értek, benne pihen álmodik
a lélek, formátlan feszül benne a jóság
végtelenje, és tükrözi nyári vizek csillagos
éjét csokorba kötve az Atyaistennek.

Jó lenne mindenkit szeretni,
Aki engem viszontszeret,
Aki őszintén nyújt kezet.
Aki mosolygón rám tekint,
Aki elmegy, de visszaint.
Aki a jobbomon halad,
Aki mindig velem marad.

Jó lenne mindenkit szeretni,
Akkor is, ha nagyon nehéz.
Azt is ki jön, és rám se néz.
Vagy, ha rám néz, de mégse lát.
Aki felró minden hibát.
Aki vádol, ha nincs miért,
Ki meghallgat, de meg nem ért.

Jó lenne mindenkit szeretni.
Elfogadni más igazát.
Nem aratni, csak mindig vetni?
Szebb lenne tőle a világ!

Mi szárnyal süvít így a korom
éjben mint az elme része a gondolat,
Talán az elfajzott szó a megkorcsosodó
vagy a gyilkos lelkiismeretlenségre hajlik
ölelkezőn a szeretet?

Forró izzó magja tűz és jég keveréke
Düh,robaj,füst láva hömpölygése.Ó föld!
A reménytelenség pokla fénylik itt
keletről-délre,délről a mindenségre s
zabolátlan üvölt a sátán,tép,tör,embert
lelket,fényt,akaratot,hitet, reményt rohaszt,
zülleszt egészet, Kerberoszi mélybe.

S én az ember félelem nélkül égve,
hű társaim,kérdezem-mondjátok?
Ki áll majd elébe,bűzös patkós lábára
béklyót téve, s a mindenség örvénylő
gyűlöletét szívéből kitépve,ki mutatja fel
győzelmül a fénybe,ezt az örökös emberi
rabigát, ki váltja át a szeretet erejére?!

A reménytelenség pokla fénylik itt
keletről-délre délről a mindenségre.
Háromszög,kereszt és a lélek fénye.
Én a félelem nélküli ember utolsó szívverése,
látva és megélve a földi poklot,már nem hiszek,
nem hiszek,soha,soha,soha többé,semminek..