Mikor ébren vagyok,
tudom, mert ébren vagyok.
Ám mikor álmodom,
nem tudom, mert alszom.

Olykor álmomban megteszem,
mit nappal talán nem merek.
Máskor gonoszul gúzsba köt,
s hírtelen csatakosan riadok fel.

Álom? Furcsa, de talán mégis,
álmomban is tudatomnál maradok,
mert különben, örökké tartana,
e tudattalannak hitt ingatag álom.

Néhanap az ébredés oly sejtelmes,
mint pára, a hűs hajnali folyó felett.
Vagy félelemtől remegve eszmélek,
mint fa, melyet villám tör derékba.

Ébrenlét. Mikor ébren vagyok,
sorsom a kezemben tartom. Tudom.
Tehetem, mit álmomban nem tudok.
De van, hogy ébren álmodom.

A vén eperfa hűvösében merengek épp.
Köröttem, piheg az augusztusi csend.
Fölöttem levelek táncolnak a szélben.
Gondolatom madárként repdes a széllel.

Mily különösek is vagyunk mi emberek.
Néha könnyedén feledjük a jót és szépet,
Közben hátunkon cipeljük az ellenséget.
Hisszük, hozzánk az élet oly kegyetlen.

Mindenkinél jő majd egy nap,
mikor nem tud feledni már,
és emlékezni sem talán.
Jóllehet, változtatni akkor,
semmin se tud senki sem már.

A tudás fájának gyümölcse
Volt az élet kezdete.
Így lett az emberből ember,
Ki elindult nyitott szemmel.

Bejárta a nagy világot
És nagyon gyakran tétovázott.
Harcolt, gyilkolt, hódított,
S sok rosszat magával hordott.

Néha törekedett a jóra,
És itt-ott tisztán szeretett,
De csábítások alapján,
Újra bűnbe keveredett.

Az élet fája gyümölcséből
Csak az az ember étkezik,
Ki a halál kapuja előtt
Valóban vért könnyezik.

Ki az élettel harcol,
És végül bűntelen marad,
Az már csupa szeretet,
És Isten adta akarat.

Megjött a sors mosónője
vétkeimet most lemosom,
itt állok hát levetkőzve
a múlt bűneit eldobom.

Tisztára mosta lelkemet
bűvös tisztítószert hozott,
levettem piszkos terhemet
létemhez öblítőt adott.

Nem könnyű a zsugori lét
tele van félelemmel,
izzadt rettegés az élet
teletömött zsebekkel.

Minden nap egy új kihívás
miből mit tudsz elvenni,
már azzal sem kell törődni
kit fogsz ma tönkretenni.

Gazdagsággal zsákod tömve
átöleled reménykedve,
ha elvész mindez rájössz, hogy
kevés is elég lenne.

Az élet pofa nélküli fakutya,
Ember beleül, és csak siklik rajta.
A fakutya jégszék és nem harap.
Az élet is jégszék tegnap, holnap.

Vagy ez nincs így?

Fakutyával, de jó siklani a jégen.
Élet siklik magától most, és mint régen.
Élet fakutyához nem kell bot ezen a jégen,
De az fontos, hogy megússzuk, lehetőleg épen.

Vagy ez nincs így?

Jó persze a siklásban, ha az akadálytalan,
Boldog az ember, ha boldogsága hiánytalan.
Van azonban, hogy rian a fránya jég alattunk,
Az életben meg többször… valami nagy falatunk.

Vagy ez nincs így?

Ki szerencsés, akkor csúszik, ha a jég nem rian,
De kinek komolyabb a sorsa, pótolhatóan
Kell, hogy élje életét, és ne csuszás legyen az siklás
Élet jeges taván… legyen nyáron, napsütötte tisztás.

Vagy ez nincs így?

Siklok, ha tudok kapaszkodni, ha nem,
És eme mulatság tart, míg tart éltem.

Vecsés, 2013. június 22. -Kustra Ferenc József