.

Ne küzdj olyanért ki nem küzdene érted,
ne mutasd előtte mit jelent neked,
ne tárd ki előtte szíved minden búját,
hiába tennéd, úgysem érti meg.

Ne küzdj olyanért ki nem szeret téged
hiába adnád néki mindened,
ha önmagadért nem tudott szeretni,
bármit tennél is,akkor sem szeret.

Ne küzdj olyanért ki nem tisztel téged,
hisz másnak talán te vagy mindene!
Miért akarnál sorba állni nála
amikor másnál első is lehetsz?

Minden mi belülről éget,
forrongó düh,és fájdalom,
nem tud már csitulni bennem,
s most önmagamat vádolom.

Minden jó, amiben hittem
most összeomlott hirtelen,
feltörve, őrjítő erővel,
s most önmagamat keresem.

Minden, mit feledni szeretnék
csapongva tör fel hirtelen,
ezernyi fájó édes emlék,
melytől még most is könnyezem.

S most mégis itt hagyok mindent,
bár feledni sosem tudom,
hisz sosem lesz többé ily csöndes,
meghitt és kedves otthonom.

Mi néked puszta vágy
az nékem vonzalom,
s bárhogy szeretném is
vállalni, nem tudom.

Néked puszta vágy csak,
és egy a sok közül,
csak addig vágysz érte
amíg teljesül.

Néked csak puszta vágy,
és néhány csók özön,
csak testemet kérnéd,
de lelkem őrli föl.

hát tombold ki máshol
őrült vágyadat,
hisz megfagyott szíved
szeretni sem szabad !

A kopár füvön sétálok lassan,
s a régi múltra gondolok.
amikor itt jártunk ketten.
s szemem sarkából könny csorog.

Akkor még zöld volt a fű is,
a nap is melegen sütött,
akkor még boldogok voltunk,
s most könnyeimmel küszködök.

Akkor még azt ígérted nékem
örökké engem szeretsz,
s ezernyi bókkal, öleléssel
elraboltad a szívemet.

De egy borongós őszi reggel
sárba tiportad lelkemet,
dühöngő vulkánként kitörve
összetörted a szívemet.

Azóta kopár a fű is,
lelkem is kihalt,és sivár,
nem tudok szeretni többé!
Nem is kell többé senki már!

A jó barátok eltűntek messze
mint az elsárgult, hulló falevél,
mennyien ígérték számíthatsz rájuk,
de mára már mind csak emlékedben él.

A jó barátok olyanok voltak,
mint az augusztusi hulló csillagok,
melletted voltak tűző napsütésben,
mint a nyári égen fénylő csillagok.

De a téli faggyal oly messzire tűntek,
mint a dér csípett hulló levelek,
emlékeiktől szíved még parázslik,
de hó födte már be a lépteiket.

A jó barátokra ne számíts többé!
Csak magadban szítsd a szunnyadó tüzet!
Egyedül kell a semmiből felállnod,
s ne várd hogy bárki is fogja a kezed!