Nem is volt szép, és nem is volt jó,
akadt volna tán jobb nekem,
nem is értem, hogy mért volt bennem
olyan végtelen szeretet.

Mért nem láttam a vészjósló árnyat
elborulni a szemeden,
hiszen ott volt a tekintetedben,
és én nem vettem észre sem.

Azt láttam csak, mit látni akartam,
kékséget, melyben elveszek,
szemed fénye, mint gyöngyöző vízcsepp,
Úgy gördült le a szívemen.

Nem is értem, hogy mit szerettem
benned meg olyan hirtelen,
mintha a villám csapott meg volna,
s megrezegtette mindenem.

Nem is értem már, hogy az a szikra
mért hűlt ki olyan hirtelen,
kegyetlen perc volt, míg átgázoltál
annyiszor bántott lelkemen.

Most itt vagyok. Könnyektől ázva,
burokba zártam szívemet,
hogy ne törjék össze soha többé,
légy mással boldog! Ég veled!

Szeretlek. Hidd el. De hangom már elhalt.
Torkomban nincsenek szavak,
csak szenvedély, mely a lelkemet őrli,
néha úgy érzem, szétszakad.

Akár egy vulkán, mely belülről forrong,
s kitörni nem tudott soha,
ugyanúgy lázad, ugyanúgy tombol
lelkemben most az indulat.

Hozzád bújnék. De félek: megéget
az a tűz, amely lángra kap
szemedben, melyet látni vélek,
mikor átfogod vállamat.

Lelkem már most is annyira megtört,
mint üveggyöngy, amely meghasadt,
szeretnélek, de annyira félek!
Nem bírom már, ha bántanak.

Neked az érzés szalmaláng csak,
amely könnyedén lángra kap,
de nekem izzó, forrongó láva,
mely mindent magával ragad.

Ne kísérts engem! Kerülj messze!
Máshol is vár rád pirkadat,
szikrázó fény, mely rád világít
eloltva minden vágyadat.

Nekem a láng az akkor kell csak,
ha a parázs is itt marad,
s ugyanúgy fűt, ha téli fagy van,
megőrizve a lángomat.

Gyönyörű volt, akár egy álom,
mind az, mit képzeltem veled,
gyönyörű, mit arany tollal
színesre festett a képzelet.


Gyönyörű, de rá kellett jönnöm,
mind az, mit elhittem neked,
hazugság volt. Most rideg minden,
s nem találom a helyemet.


Kihűlt szívemben néma gyász van,
s a könny, mely lelkemről pereg,
eleven sebként sajdul bennem,
aztán elmúlik hirtelen.


Időm kevés, és nem akarom már
rád pazarolni, mert lehet,
azt dobom el, ki csöndben, némán,
tiszta szívéből szeretett.


Néha még itt vagy álmaimban,
de többé nem leszek veled,
messze tűnök, hol talán egyszer
rám talál még a szerelem.

Finom embereknek ez nem kora,
Mit emberek hordanak, az rongya.
Útszéli modorban viselkednek,
Kedvességre erőszakkal felelnek.

Mindenki ezt igényli?

Úri viselkedés, modor, barátság,
Ugyan hol van, kinek kell manapság?
Szépen beszélni, együtt érezni,
Sőt igaz szívből segíteni.

Hol van, ki igényli?

Szépen öltözni, megadni a módját,
Ember mutatná finom modorát.
Házasságban párját piedesztálná,
Világgal szemben helyét megállná.

Hol van, ki igényli?

Izgalmas, kilátszó combot látni,
De emberibb, aljjal bokát takarni.
Hölgyeket, Kegyednek szólítani,
Találkozáskor, kezet csókolni.

Hol van, ki igényli?

Szépen, gyertyafénynél vacsorázni,
A finom bort kortyolgatva inni,
Feketét, könyvtárban fogyasztani.
Ott ráérősen beszélgetni.

Hol van, ki igényli?

Igaz vannak még ilyen emberek,
De nézeteik, nem érvényesülnek.
Ilyen úriember Usztics Mátyás,
Párja meg én volnék, senki más?

Hol van, ki még igényli?

Budapest, 1997. december 22. – Kustra Ferenc József

Most éljek elvesztésedből?

Előtűntél végtelen nagy semmiből,
Én most éljek, az elveszítésedből?
Már végleg eltűntél tán’, mindenestől…

Jó volt veled, persze sokkal jobb is lehetett volna…
De az élet olyan, hogy mindig ott van a szó; volna…
Jó volt veled és bizony sokkal jobb kellett volna…
Magamra veszem… ha sorsom félreírt nem volna…

Könyörögtem szívből sokat-eleget, szerelem ne hagyj el!
Nekem nagyon kelessz, álmaim vannak, ezeket ne vidd el.
Könyörögtem szívből folyvást eleget… szerelem ne menj el.

Itt vagyok én már öregen és magam alatt, magamba,
Szerelem elhagyott, a nő is itt hagyott egymagamba.
Szerelem és nő nélkül férfiember hogyan is élhet,
Szerelem és nő nélkül, a maradékban még mit vélhet?

Vecsés, 2020. július 7. – Kustra Ferenc József