Versek » Csalódás versek » 10. oldal
Idő    Értékelés


Szerelem,gyűlölet egy tőről fakad
mennyire szerettem:nincsen rá szavam.
Mikor megláttam ő volt minden álmom
szörnyű zavaromban elállt a szavam.

Szerettem!.De ő mindent összerombolt
büszke lelkében nem volt irgalom.
Szerelmem tovatűnt mint őszi szél a ködben,
s azóta vérző sebeim foltozom.

Gyűlölöm! Megvetem! Nem akarom látni!
S hogy mégis látnom kell ,csak azt fájlalom
talán ha elmenne,s hagyna végre élni,
akkor sikerülne megbocsájtanom.

Istenem!Adj erőt! Vezéreld el innen
hogy vérző sebeim begyógyuljanak,
hozd vissza a napfényt,add vissza az álmom
s egész életemben téged áldalak!
Beküldő: Meggyesi Éva


Azon a nyáron melegebb volt,
fülledtek voltak a nappalok,
azon a nyáron azt hittem ,hogy
bárkinél boldogabb vagyok.

Azon a nyáron nekem hoztad
lelkednek minden moraját,
azon a nyáron benned láttam
a lenyugvó nap sugarát.

Azután jött egy őszi reggel
ködöt szitálva messzire
mely szertetépett minden álmot,
s nem akartam már élni sem.

Azóta elszálltak az évek
s bár belül leg mélyen titkolom,
szívemben egyre jobban érzem
sohasem voltunk boldogok.




Megint rám köszönt a téli alkonyat
s a sűrű néma ködben nem látom arcodat.
Hangod sem hallom,hiába kereslek,
térben és időben hiába követlek.

Lelked fagyos föld,szíved jéghideg
felmelegíteném,de úgysem éri meg.
Hiába adnám szívem melegét
megfagyott lelked úgy sem értené.

Hisz puszta hideg tél lenne otthonom
jégcsappal terítve lenne vánkosom.
s ha mégis olvadna megfagyott szíved
puszta hidegétől lelkem halna meg.
Beküldő: Meggyesi Éva
Összetört bennem egy világ
Mikor megtagadtál,
Elutasítottad szavaimat
S meghátráltál.

Elfordultál,
S csak úgy elvesztél a ködben,
De arcod, hangod
Ne hidd hogy elfeledtem.

Lehetséges hogy a te elmédben,
Én csak egy lakatra zárt novella vagyok,
Egy szűk sarokban ledobva,
Ott porosodok.

S majd egy ragaszkodott idő múlva,
Mikor eszedbe ötlök, kidobni készülsz,
Jusson eszedbe, mondtam hogy szeretlek...
Tisztelj meg azzal, és porolj le.


Beküldő: Medla Anikó
Nem engedem hogy a könnycsepp a szememből megszaladjon,
Hagyom hogy a tél markában megfagyjon,
Hogy érezhessem a megfagyott könnycsepp hideg, szúró fájdalmát,
Hogy megtanuljam nélküled is van világ.

Mikorra elolvad az a kis jéghegy,
Az én szívem is, újra felenged,
Feloldódnak a régi, a fagyott emlékek,
Ráébredek, nélküled nem is élet az élet.

A hontalan csendben csitítom szavaid emlékét,
Elalszok, és meglelem a békét,
Talán, olykor, csak akkor érzem azt,
Hogy a mi szerelmünk volt, lesz csak egy húr és egy lant.
Beküldő: Medla Anikó
Népszerű fórum témák
Legfrissebb kommentek
Új témák