Jó volna úgy szeretni egyszer
ahogyan senkit sem merek,
jó volna elmerülni benned
mielőtt végleg elmegyek.

Jó volna élvezni a békét
amiből sohasem jutott,
jó volna megtalálni egyszer
a legeslegszebb csillagot.

Jó volna vulkánként kitörni
lávát dobálva szerteszét
s az izzó lávát szertehagyni,
mielőtt hív a messzeség.

Jó volna felégetni mindent,
a napot,a holdat,a csillagot,
hogy soha többé ne láthassam
amit most végleg itt hagyok.

Hogy kitöröljek mindörökre
minden fájdalmat,haragot,
egyetlen könnyben eltemetve,
s ne tudd meg soha hol vagyok.

Megint rám köszönt a téli alkonyat
s a sűrű néma ködben nem látom arcodat.
Hangod sem hallom,hiába kereslek,
térben és időben hiába követlek.

Lelked fagyos föld,szíved jéghideg
felmelegíteném,de úgysem éri meg.
Hiába adnám szívem melegét
megfagyott lelked úgy sem értené.

Hisz puszta hideg tél lenne otthonom
jégcsappal terítve lenne vánkosom.
s ha mégis olvadna megfagyott szíved
puszta hidegétől lelkem halna meg.

Hallottam egy apró morajt,
Ahogy a padló megreccsent,
A gondolat rögtön átfutott rajtam,
Te vagy vagy csak egy téveszme..

Én hittem abban a percben
Hogy hallod hangomat
Hogy felfigyelsz az időre,
Mely egy ideje megszakadt.

Hogy látod két szemem,
Hogy tapasztalod kezem érintését,
Hogy érzed az idő hamarkodott múlását,
Hogy észreveszed, felcseperedtem már.

Már rég nem játszok a babáimmal,
Már rég nem olvasok mesekönyvet,
S nap mint nap kinyitom az ablakom..
S te csak átsuhansz a szobámon egy magányos széllel.

Igen, gondolok rád,
Mikor felnézek a nagy kékre
A magányosan óriás
Csillagos égre.

Igen, hallom a hangodat,
Mikor az enyém felszólal
Hallom benne a lelkedet
A rég szó szóló szavaidat.

Igen, hiányzol,
Te, és minden veled töltött idő,
Szívemben utolsó hozzám szóló szavad örökre megmarad,
Aranycsillag...

Nem engedem hogy a könnycsepp a szememből megszaladjon,
Hagyom hogy a tél markában megfagyjon,
Hogy érezhessem a megfagyott könnycsepp hideg, szúró fájdalmát,
Hogy megtanuljam nélküled is van világ.

Mikorra elolvad az a kis jéghegy,
Az én szívem is, újra felenged,
Feloldódnak a régi, a fagyott emlékek,
Ráébredek, nélküled nem is élet az élet.

A hontalan csendben csitítom szavaid emlékét,
Elalszok, és meglelem a békét,
Talán, olykor, csak akkor érzem azt,
Hogy a mi szerelmünk volt, lesz csak egy húr és egy lant.