Barátosném. Szörnyű az élet!
Hűvösek már a nappalok,
csupasz ágak közt dermedten nézem
a padot, hol ültünk. Most fagyos.
Ülünk e még itt együtt, nevetve?
Lesznek e gondtalan napok?
Hisz a sors elvett mindent, mi szép volt,
csak bút, és fájdalmat hagyott.
Mennék hozzád, de gyöngül a lábam,
addig menni már nem tudok,
közel vagy hozzám, mégis oly távol,
de most is ugyanúgy gondolok
rátok, mint mikor bográcsoztunk,
s az étel illata megcsapott,
gyermekeinknek kacajára,
mely a fülemben itt zsibong.
Az enyéim távol, sorsuk követve,
és most egyedül itt vagyok,
bár az életnek ez a rendje,
mégis: hatalmas űrt hagyott.
De te ne búsulj! Van, miért küzdj!
Amíg körötted ott bolyong
gyermeked, és a karodba zárva
mind magad mellett tudhatod.
Más a sorsunk, de anyai szívünk
mégis csak őértük dobog!
Mit számít az, hogy mi lesz vélünk?
Csak ők legyenek boldogok!
Hűvösek már a nappalok,
csupasz ágak közt dermedten nézem
a padot, hol ültünk. Most fagyos.
Ülünk e még itt együtt, nevetve?
Lesznek e gondtalan napok?
Hisz a sors elvett mindent, mi szép volt,
csak bút, és fájdalmat hagyott.
Mennék hozzád, de gyöngül a lábam,
addig menni már nem tudok,
közel vagy hozzám, mégis oly távol,
de most is ugyanúgy gondolok
rátok, mint mikor bográcsoztunk,
s az étel illata megcsapott,
gyermekeinknek kacajára,
mely a fülemben itt zsibong.
Az enyéim távol, sorsuk követve,
és most egyedül itt vagyok,
bár az életnek ez a rendje,
mégis: hatalmas űrt hagyott.
De te ne búsulj! Van, miért küzdj!
Amíg körötted ott bolyong
gyermeked, és a karodba zárva
mind magad mellett tudhatod.
Más a sorsunk, de anyai szívünk
mégis csak őértük dobog!
Mit számít az, hogy mi lesz vélünk?
Csak ők legyenek boldogok!
Tudod, mi a programom mára?
Mint mindíg, várok a csodára.
Nem kis törpékre, vagy manókra.
Sem arra, hogy beszéljen róka.
Az a csoda, amire várok
csak annyi, hogy legyünk barátok.
Hogy ne ássuk el egymást élve.
Szeretetet kapunk cserébe.
Mint mindíg, várok a csodára.
Nem kis törpékre, vagy manókra.
Sem arra, hogy beszéljen róka.
Az a csoda, amire várok
csak annyi, hogy legyünk barátok.
Hogy ne ássuk el egymást élve.
Szeretetet kapunk cserébe.
Jöjj be a kis kunyhómba, testvér,
Hisz közel már az este a naplementén.
Halat eszünk kormos serpenyőben,
Egyél, testvér, jut néked is belőle.
Ó, az én népem az élet vándorai,
Mint az égen szálló sólyommadarai.
Adunk szállást a vándornak,
Egy-két hét, és eltávolodnak.
Itt élünk az elmúlás földjén,
Ősi birtokok vándorok völgyein.
Ha szívünk elvágyódik egy más tájra,
Szekéren, ki gyalog utazunk rongyosan az örökkévalóságba.
Ho-hó testvér! Ne állj meg az ajtóban,
Hiszen van még bor a kancsóban.
Világ szívén a föld vándorai,
Megpihen végleg az emlékeink álmain.
Tarnazsadány, 2020. május 19.
Hisz közel már az este a naplementén.
Halat eszünk kormos serpenyőben,
Egyél, testvér, jut néked is belőle.
Ó, az én népem az élet vándorai,
Mint az égen szálló sólyommadarai.
Adunk szállást a vándornak,
Egy-két hét, és eltávolodnak.
Itt élünk az elmúlás földjén,
Ősi birtokok vándorok völgyein.
Ha szívünk elvágyódik egy más tájra,
Szekéren, ki gyalog utazunk rongyosan az örökkévalóságba.
Ho-hó testvér! Ne állj meg az ajtóban,
Hiszen van még bor a kancsóban.
Világ szívén a föld vándorai,
Megpihen végleg az emlékeink álmain.
Tarnazsadány, 2020. május 19.
Társaságban… humor.
Megbotlott a kezem…
Poharamat elengedtem, jól kilöttyent,
A nadrágomra víz csöppent.
Úgy néztem ki, mint aki
Részegen, maga alatt –fekve- volt, pisiléskor…
Pedig ilyen, nem történt… máskor.
Társaságból észrevették,
Hahotát vadul elkezdték, nem kérdeztek, csak nevettek,
Jókedvvel ellátva… így szerettek!
Vecsés, 2018. október 30. – Kustra Ferenc – íródott: farkasfog versformában.
Megbotlott a kezem…
Poharamat elengedtem, jól kilöttyent,
A nadrágomra víz csöppent.
Úgy néztem ki, mint aki
Részegen, maga alatt –fekve- volt, pisiléskor…
Pedig ilyen, nem történt… máskor.
Társaságból észrevették,
Hahotát vadul elkezdték, nem kérdeztek, csak nevettek,
Jókedvvel ellátva… így szerettek!
Vecsés, 2018. október 30. – Kustra Ferenc – íródott: farkasfog versformában.
Mire jó a magány, ha fáj és üres
Mire jó a vágy, ha bántasz és feledsz
Csak a falak, amik némán néznek rád
Csak a rideg, ami megmaradt már?!
Szürke a fény, bánt az ég is
Üres lelked vágyakozik mégis
Nem bírod a terhet, hagyd, hogy segítsek
De néma a csend és nincs már felelet.
Engedd, hogy szíved visszakapja mindazt
Ami egykor volt és fényesebb, mint a csillag
Ne veszítsd a reményt, mert csoda vár még rád
Szeretve szeress, és visszaszáll majd rád!
Mire jó a vágy, ha bántasz és feledsz
Csak a falak, amik némán néznek rád
Csak a rideg, ami megmaradt már?!
Szürke a fény, bánt az ég is
Üres lelked vágyakozik mégis
Nem bírod a terhet, hagyd, hogy segítsek
De néma a csend és nincs már felelet.
Engedd, hogy szíved visszakapja mindazt
Ami egykor volt és fényesebb, mint a csillag
Ne veszítsd a reményt, mert csoda vár még rád
Szeretve szeress, és visszaszáll majd rád!