Köd üli meg egész tájat,
Reggel kenjük szét a vajat.
Nem látjuk így a szépségét,
Ember eszi reggelijét.

Közben persze elmélkedünk,
A Nap mikor süt fel nekünk.
Eszünkbe jut vad gondolat,
Együnk reggel egy sült halat.

Miután kentük vajacskát
És ettünk egy sült halacskát,
Elhagyja a tájat a köd,
A szép látvány az örömöd.

Budapest, 1997. december 8. – Kustra Ferenc József

Vad az éj, csöndje suhan nesztelen,
Éjszaka ember, állat meztelen,
De mit számít az, amikor alszunk,
Csak álmokban éldegél tudatunk.

Éjszaka sötét van, nem látunk,
Bár a csend miatt jobban hallunk.
Meztelenség az összes ruhánk,
Nem tudjuk reggel mi vár miránk.

Álmodunk vagy sem, eljő a reggel,
A virradat tele új élettel.
Mai borús napot másként látjuk,
Holnapi nap is a mi világunk.

Részben kialusszuk a fájdalmat,
Így is regeneráljuk magunkat.
Mit tehetünk, biz' tovább kell élni,
Jó lenne teljes életet élni...

Budapest, 1997. június 8. – Kustra Ferenc József

Bálna merül mély vízbe,
Légzés után ízibe.
Búvár merül mély vízbe,
Légzés közben végtébe.
Lent a mély víz egyforma,
Bálna, búvár más forma,
De azonos mindkettőben,
Szeret vizet egyvégtében.
Víz bálnának lételeme,
Víz búvárnak kedvtelése.
Lent a vízben találkoznak
És egymásra csodálkoznak.
Bálna nézi, mit keresel,
Búvár nézi, Te mit nézel.
Víz azonban mindenkié,
Nem csak az ő kettőjüké.
Így hagyják egymást elmenni,
Hátranéznek búcsút venni.
Bálna elmegy lefelé,
Búvár meg jön felfelé.

Budapest, 1997. február 10. – Kustra Ferenc József

Meditálok, hogy is van?

Él az ember, éli rászabott életét,
De ha rossz, akkor elnyögi az énekét,
Mi arról szól, hogy az élete történetét
Dúdolja, mint egy egyszerű átlagéletét.

Mindenütt jó, de bizony legrosszabb otthon,
Hiába van… jó életért folyvást ostrom.

Mindenki megéli mi a karmájába írva
Ha rossz lesz a vége, mi lesz fejfájára írva?
Menetközben életből másikba lépni nem lehet
Csak lehet kergetni a homályos álomképeket.

Részben igaz, az ember a sorsának kovácsa,
De kérem a körülmények az élet korbácsa!
Ki sikeres életű… teljesen elismerik,
Kit emígy… nem az lehet, hogy csak félreismerik.

Mindenütt jó… bizony legrosszabb otthon,
Pedig van… jó életért folyvást ostrom.

Olyan vagyok, mint egy napos csibe,
Tollatlan, vétlen, virágon bibe,
Letaposott, mint a fronton a búzamező,
Utólag tudom… élet vesztes csatamező.

Ember fia, hiába jó és szép, hiába akar
Jót és szépet, bármit… ha állandó a halálkanyar.
Az élet zűrzavar, svédcsavar, pénzzavar,
Vérzivatar, Don kanyar… erős hangzavar.

Embert a döntése körülményei fogják,
Emberek semmit… visszacsinálni nem tudják.
Erőlködni, megmásítani, változtatni
Eh, hogy lehetne… nem lehet megváltoztatni.

Hiába várostrom, „ha nincsen” … otthon,
Mindenütt jó, de a legrosszabb otthon.

Vecsés, 2011. szeptember 8. – Kustra Ferenc József

Meditálok…

Csak állok a keresztútnál és nézelődök.
Várom a fényt, nézek föl… érdeklődök
De tekintetem a semmibe vész, az éterbe…
Hogyan jutok így előre… előre az életbe?

Nézek körbe és a szemembe égő vágyak…
Innen messze vannak a legelésző nyájak
És messze a szép, békés délibábos tájak…
Nekem a szépség, béke, délibábos vágyak.

Az életem mindig, szinte csak keresztutakból állt
Soha, senki nem segített… utam jóra merre vált?
Elmennék oda hol talán kék az ég, zöld fű,
De melyik út vezet oda… minek vagyok nagyszívű?

Nézek és utakat látok… de igen rémisztő,
Pusztaságban csak utak… igen, igen ijesztő!
Se fa, se fű, se élet jele, homoktenger közepe?
Se úszni nem tudok, se mellényem… le vele?

Látom még az úti táblákat is lebontották,
Nehogy lássak… a lelkem is kifosztották!
Mindebből látszik, hogy semmibe vesznek,
Ebből már tudom, céljuk… elveszejtenek.

Iránytűm nincs, egy tábla sem mutat utat,
Nem tudom, merre menjek… lesz sorsfordulat?
Az életem mindig, szinte csak keresztutakból állt
Soha, senki nem segített… utam jóra merre vált?

Tudom, messze vannak szép, békés délibábos tájak…
Ha ott élnék, akkor tán’ bennem is lehetnének vágyak?
Vágyak, melyek nem maradnak azok, de teljesülnek
És a lelkem szárnyai, attól fölöttébb lelkesülnek…

Pusztaságban csak utak… igen, igen ijesztő!
Pusztában nincs semmi, legyek tán’ madárijesztő?
Csak állok a keresztútnál, állok és nézelődők,
Jön-e még az életben valami, ami… talán előlök.

Vecsés, 2011. szeptember 11. – Kustra Ferenc József