Beküldve: 2020.12.23.
Ennyien olvasták eddig: 10
Esti séta a Tisza - parton
Esti séta a Tisza-parton - Debreceni Zoltán
Nyári este sétálok a Tiszapartján egyedül.
Egy szőke leány emléke a lelkembe a régi múltról hegedül.
A városra leszállt már rég a csendesen éj.
A hold már az égen fényesen ragyog.
Az égről kacsingatnak rám ravaszul a hunyorgó csillagok.
Nyugodtan csendesen alszik a város,
büszkén mosolyog rám a szegedi táj.
Lágyan ringatózik a Tisza vizén az ezüstös holdsugár.
A Tiszapartján egyedül ülök a gyepen,
a föld még őrzi a nap melegét.
Elmerengve hallgatom a város felől szivárgó éjjeli zenét.
Fájós lábamnál halk neszeléssel a hullám partot ér.
Nagyon megszeppenek mert elrepül a fejem felett egy sötét denevér.
Bánatos arcomat a csillagos égfelé emelem.
Az ezüstös holdat keresi rajta a fáradt tekintetem.
Kedvesem hányszor sírtuk át itt ketten az éjszakát.
Hányszor zokogtad el vállamon a szíved összes bánatát.
Most a holdfény füröszti könnyeimtől sápadt arcomat.
Leszeretné mosni róla az egész szomorúságomat.
Nehezen állok fel lassan bicegve haza indulok.
A sötét éjszaka vigyáz rám körülöttem némán imbolyog.
A keserű bánat és a magány kísér karonfogva hosszú utamon.
A múltam terhét cipelem örökre a beteg vállamon.
Nyári este sétálok a Tiszapartján egyedül.
Egy szőke leány emléke a lelkembe a régi múltról hegedül.
A városra leszállt már rég a csendesen éj.
A hold már az égen fényesen ragyog.
Az égről kacsingatnak rám ravaszul a hunyorgó csillagok.
Nyugodtan csendesen alszik a város,
büszkén mosolyog rám a szegedi táj.
Lágyan ringatózik a Tisza vizén az ezüstös holdsugár.
A Tiszapartján egyedül ülök a gyepen,
a föld még őrzi a nap melegét.
Elmerengve hallgatom a város felől szivárgó éjjeli zenét.
Fájós lábamnál halk neszeléssel a hullám partot ér.
Nagyon megszeppenek mert elrepül a fejem felett egy sötét denevér.
Bánatos arcomat a csillagos égfelé emelem.
Az ezüstös holdat keresi rajta a fáradt tekintetem.
Kedvesem hányszor sírtuk át itt ketten az éjszakát.
Hányszor zokogtad el vállamon a szíved összes bánatát.
Most a holdfény füröszti könnyeimtől sápadt arcomat.
Leszeretné mosni róla az egész szomorúságomat.
Nehezen állok fel lassan bicegve haza indulok.
A sötét éjszaka vigyáz rám körülöttem némán imbolyog.
A keserű bánat és a magány kísér karonfogva hosszú utamon.
A múltam terhét cipelem örökre a beteg vállamon.