A csend néma hangja
A szél ma este halkan sírt az ablakban,
üresség és reménytelenség van a falakban.
Mik egykor a menedéket adták,
most már komorság fut rajta át.
Az eget borús felhők lepik el,
ott vannak éjjel, nappal velem.
Az eső halkan kopog a lelkemen,
mert én is csak őt csak őt keresem.
A ragyogó nap is elmenekült,
már napokon keresztül eltűnt.
Elő sem bújik már mert fél,
inkább ő is vár egyre csak még.
A magány mellém ült, mint egy régi emlék,
magával visz, viharos szíve, szomorúan néz.
A villámok belé csapnak, fájdalmat,
sebet okoznak, s szívébe marnak.
A lámpának csillogó fénye el halványult,
eltűnt benne a fény és örökre kialudt.
Keresi, de nem leli önmagát semerre,
elveszett a remény és a hit benne.
üresség és reménytelenség van a falakban.
Mik egykor a menedéket adták,
most már komorság fut rajta át.
Az eget borús felhők lepik el,
ott vannak éjjel, nappal velem.
Az eső halkan kopog a lelkemen,
mert én is csak őt csak őt keresem.
A ragyogó nap is elmenekült,
már napokon keresztül eltűnt.
Elő sem bújik már mert fél,
inkább ő is vár egyre csak még.
A magány mellém ült, mint egy régi emlék,
magával visz, viharos szíve, szomorúan néz.
A villámok belé csapnak, fájdalmat,
sebet okoznak, s szívébe marnak.
A lámpának csillogó fénye el halványult,
eltűnt benne a fény és örökre kialudt.
Keresi, de nem leli önmagát semerre,
elveszett a remény és a hit benne.

