A HÓEMBER HALÁLA

Szeretetben született egy boldog,
tisztalelk?, s hófehér világba,
hófehér álomként kezdte létét,
hó pihékb?l, Hóemberré válva.

Kis kezek bábáskodtak körötte,
?t paskolva boldog kacagással,
a szánkózó domb apraja nagyja,
szinte nem is foglalkozott mással.

Répáért szaladtak, hogy az orra
mégse legyen holmi tömpe krumpli,
faragtak rá két apró kis likat,
hogy megfázva: ki is tudja fújni.

Fazék kalapot fejére húzva,
vessz?sepr? lett a harci dárda,
két szép szénfekete szemet kapott,
hogy e hó világot tisztán lássa.

Így védte ? a szánkózó dombot,
szül?helyén emelt f?vel állva,
esténként a kerek holdat leste,
és érezte, hogy mennyire árva.

A konok id? pedig, csak halad.
Telnek a napok, hetek, hónapok,
foltokban látszanak a f?csomók,
és a domb körül, a hó sem ragyog.

A kis dombon, ahol megszületett,
múlóban van hófehér világa,
hol egykor álomként kezdte létét,
hópihékb?l, Hóemberré válva.

A napsugár könnyet csal arcára,
s cseppje lecsorog talpáig érve,
sajgó hó-gerince halkan roppan,
kalapja hullik, s már érzi: Vége!

Némán földre hull az elny?tt sepr?,
csendes a környék, nem járja senki,
és a dombtet? hó-szülte ?rét,
lassacskán mindenki elfelejti...

Hóvirág nyílik a domboldalon,
friss tavaszi napsugárra várva,
immár senkit sem érdekel többé,
egy elárvult Hóember halála.