Idő 
Értékelés 
Értékelés Szokva volt a királyi udvar élvezeteihez,
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
Európai stílusú haikuban…
Szekérzörgés és
Állatbőgés zsivaja.
Falusi lárma.
*
A heti vásár.
Árusok, zöldség, csirkék.
Mozgó, tarka kép.
*
Több jó ízlés
És tisztesség van dzsungelben.
A modern nép prűd.
*
Sok-sok szúnyograj!
Hihetetlen mennyiség!
Folyton támadnak!
*
Révész és halász
Csónakot ad bérbe.
Ez megélhetés.
*
Hancúrozni a
Mély folyón a csónakban…
Vizi baleset.
*
Szomorú dallam,
Szomorú melódia.
Sirató ének.
*
Parti nádasban,
Sok szárcsa rikoltozik.
Boldogság dala.
*
Vérszívók hada.
Petéknek embervér kell?
Pukli, viszketős…
*
Kavicsos sétány
Vezet a domboldalra.
Kis fa-nyaraló.
*
A domboldal is
Mintha szúnyogból lenne.
Nincsen segítség.
*
Zizegve támad,
Sok zizegés, morajlás.
Ügyes. Menekül.
*
Naplemente sem
Akadályozza őket.
Szúnyogrohamok!
*
A naplemente
Után, szabad játszani!
Tábortűz buli.
*
Vizi madarak
Rikoltva cikáznak fent.
Távoli harangszó.
*
Rőzseszedéssel
Kezdődik a tábortűz.
Égig érő láng.
*
Recsegve és a
Száraz rőzse, szikrát hány.
Lángnyelv fellobban.
*
Felhőtlen este,
Szívélyes a sötétség.
A tűz visszfénye.
*
Égő fa pattog,
Égben, ragyog, sok csillag.
Nyugalmas béke.
*
Agresszív szúnyog,
Szemtelenül üldöző!
Gyötrő támadás!
*
Ezek itt éjjel
Is látnak és támadnak.
Tűz közel segít.
*
Míg kicsi a láng,
Átugrálni… az tűztánc.
Nagy társasjáték.
*
Egy vízi madár
Megijedve felébredt.
Rikoltva suhan.
*
Szilajütemű
Dalok, boldog nótácskák.
Léleküdítés.
*
Parázs mellett a
Nótázás, éjjelig tart.
Reggel álomkór.
*
Mikor fa leég,
Vörösen izzik parázs.
Zümmögő kórus.
*
Parázsszemek is
Kezdenek hunyók, lenni.
Már kis pillantás.
*
Pici pillangók
Kergetőznek hajnalban.
Napfelkelte jő.
*
Szúnyogtámadás
Már kora hajnalban is.
Nincsen segítség.
*
Ébresztenek a
Csicsergő madaraink.
Udvari fészkek.
*
A napfelkelte
Citromsárgán pompázik.
Korán ébredés.
*
A nap szúnyogék
Üldözésével indul.
Ennek nincs vége.
*
Szúnyogok hada,
A hely sajátossága!
Szúnyog özönök.
*
Rövid nyáron kell
Szaporodnia. Vér kell!
Melegvérűé…
*
Másnap reggel nap
Ont perzselő tűzkévét.
Új nap kezdődik.
Vecsés, 2015. június 22. – Kustra Ferenc József - A kirándulásos hétvége, 1917.- ben történt Szibériában. Megírtam, egy akkor volt hadifogoly túlélő, magyar katonatiszt visszaemlékezése alapján.
Szekérzörgés és
Állatbőgés zsivaja.
Falusi lárma.
*
A heti vásár.
Árusok, zöldség, csirkék.
Mozgó, tarka kép.
*
Több jó ízlés
És tisztesség van dzsungelben.
A modern nép prűd.
*
Sok-sok szúnyograj!
Hihetetlen mennyiség!
Folyton támadnak!
*
Révész és halász
Csónakot ad bérbe.
Ez megélhetés.
*
Hancúrozni a
Mély folyón a csónakban…
Vizi baleset.
*
Szomorú dallam,
Szomorú melódia.
Sirató ének.
*
Parti nádasban,
Sok szárcsa rikoltozik.
Boldogság dala.
*
Vérszívók hada.
Petéknek embervér kell?
Pukli, viszketős…
*
Kavicsos sétány
Vezet a domboldalra.
Kis fa-nyaraló.
*
A domboldal is
Mintha szúnyogból lenne.
Nincsen segítség.
*
Zizegve támad,
Sok zizegés, morajlás.
Ügyes. Menekül.
*
Naplemente sem
Akadályozza őket.
Szúnyogrohamok!
*
A naplemente
Után, szabad játszani!
Tábortűz buli.
*
Vizi madarak
Rikoltva cikáznak fent.
Távoli harangszó.
*
Rőzseszedéssel
Kezdődik a tábortűz.
Égig érő láng.
*
Recsegve és a
Száraz rőzse, szikrát hány.
Lángnyelv fellobban.
*
Felhőtlen este,
Szívélyes a sötétség.
A tűz visszfénye.
*
Égő fa pattog,
Égben, ragyog, sok csillag.
Nyugalmas béke.
*
Agresszív szúnyog,
Szemtelenül üldöző!
Gyötrő támadás!
*
Ezek itt éjjel
Is látnak és támadnak.
Tűz közel segít.
*
Míg kicsi a láng,
Átugrálni… az tűztánc.
Nagy társasjáték.
*
Egy vízi madár
Megijedve felébredt.
Rikoltva suhan.
*
Szilajütemű
Dalok, boldog nótácskák.
Léleküdítés.
*
Parázs mellett a
Nótázás, éjjelig tart.
Reggel álomkór.
*
Mikor fa leég,
Vörösen izzik parázs.
Zümmögő kórus.
*
Parázsszemek is
Kezdenek hunyók, lenni.
Már kis pillantás.
*
Pici pillangók
Kergetőznek hajnalban.
Napfelkelte jő.
*
Szúnyogtámadás
Már kora hajnalban is.
Nincsen segítség.
*
Ébresztenek a
Csicsergő madaraink.
Udvari fészkek.
*
A napfelkelte
Citromsárgán pompázik.
Korán ébredés.
*
A nap szúnyogék
Üldözésével indul.
Ennek nincs vége.
*
Szúnyogok hada,
A hely sajátossága!
Szúnyog özönök.
*
Rövid nyáron kell
Szaporodnia. Vér kell!
Melegvérűé…
*
Másnap reggel nap
Ont perzselő tűzkévét.
Új nap kezdődik.
Vecsés, 2015. június 22. – Kustra Ferenc József - A kirándulásos hétvége, 1917.- ben történt Szibériában. Megírtam, egy akkor volt hadifogoly túlélő, magyar katonatiszt visszaemlékezése alapján.
Bogaras és bolhás volt Bobikánk,
Doki mondta, fürödjön a kutyánk.
Nosza, gyógyszer száz liter meleg vízbe,
Az meg bele műanyag edénybe.
Ötven kilós kutyát beültettem,
Nyaka alatt fogta a bal kezem.
Jobbal meg öntözgettem busa fejét,
Szerette, be sem csukta a két szemét.
Öt percig áztattuk a fehér lében,
Anyu és Anita locsolta bőven.
Szerette Bobi, nem volt ellenvetése,
De úgy nézett ki, mint egy szétázott ürge.
Végén hordóból nem tudtam kivenni,
Felborítottam, ki kellett önteni.
Kiöntöttem a vizet a kutyával,
De úgy néz ki, végeztünk a bolhákkal.
Budapest, 1998. július 4. ? Kustra Ferenc József ? a mi újfundlandink volt?
Doki mondta, fürödjön a kutyánk.
Nosza, gyógyszer száz liter meleg vízbe,
Az meg bele műanyag edénybe.
Ötven kilós kutyát beültettem,
Nyaka alatt fogta a bal kezem.
Jobbal meg öntözgettem busa fejét,
Szerette, be sem csukta a két szemét.
Öt percig áztattuk a fehér lében,
Anyu és Anita locsolta bőven.
Szerette Bobi, nem volt ellenvetése,
De úgy nézett ki, mint egy szétázott ürge.
Végén hordóból nem tudtam kivenni,
Felborítottam, ki kellett önteni.
Kiöntöttem a vizet a kutyával,
De úgy néz ki, végeztünk a bolhákkal.
Budapest, 1998. július 4. ? Kustra Ferenc József ? a mi újfundlandink volt?
Elemezgetés…
(vers)
Az éji sötét vágtat matton, színtelenül,
Sőt, ha én jól érzem, akkor gyökértelenül…
Egy havi, vagy már ezerévnyi a szenvedés?
Volt itt mindig is messzinek tűnő gondlesés….
Túl
Sok a
Fájdalom,
Sokszor űztem
Elérhetetlent.
*
(TANQ)
Beszorultak szavak,
Immár elérhetetlenek.
Szenvedés… hullik már?
Szép
Szó a
Szeretet,
Volt... elveszett.
Már csak szenvedek.
*
(10 szavas)
Fény, soha nem hatol át ködön,
Ez a vaksiság, köbön.
Fény
Sem jut
Már elég,
Vakon megyek
Hervadás felé...
*
("Shiliuziling" – kínai versforma)
És
Után, oly’ bősz az esdés,
De minek?
Az természetes?
Még
Vannak
Óhajok,
Csábítóak...
Ám csak ábrándok.
*
("Yijiangnan" – kínai versforma)
Vágtató
Éjsötét elől,
Beszorultak a szavak!
Csend van a beszéd felől…
Szenvedés, elől!
Éj
Sötét,
Szó retten,
Csend is szótlan,
Hóhér a magány...
Éj
Sötét,
Szó akad,
Megszeppent csend…
A magány, meg… öl.
*
(10 szavas)
Jó tettemért, jót várok helyébe,
De fájdalmat érzek, kapok cserébe.
A
Mondás
Kétszínű,
Néha becsap,
Fájdalmat okoz.
*
(„vu-csüe” – kínai versforma)
Darabokra hull
Lét öröksége?
A mámor sötét,
Ez a lét vége?
Hol
Van a
Sok emlék?
Zsibbadt vágyak.
Nélkülük nincs lét.
*
(3 soros-zárttükrös)
A fény a sötétre mered menekülés közben,
Sötét üldözi? Nézzük, igen, olyan lökötten…
A fény a sötétre mered menekülés közben.
Fut
A fény,
Ijedten.
Űzi sötét,
El tudod hinni?
*
(HIAfo)
Gondok, már megszűntek!
Kibeszélők, nem ismerik
Másként az életet?
A
Teher,
A gondok,
Súlyosabbak,
Évek múltával.
*
(„Zhuzchici” – kínai versforma)
Fény halad, menekülés?
Ezer év, leépülés?
Esdőn nyújtom kezemet...
Ezer év, gödrösödés?
Mint
A test,
Szellem is
Töpörödik.
Létért esdeklek.
*
(oximoron)
Lassan, békésen és csukott szemmel továbbmegyek,
Ujjongva ugrálni kéne, hogy vagyunk! Emberek…
Már
Vakon,
Tévhittel
Élem létem.
Emberhez méltón?
*
(európai stílusú haiku)
Hullaszagra jön,
Elsilányult valóság?
Arcokon mosoly…
Vecsés, 2010. november 3. - Szabadka, 2018. február 23. – Kustra Ferenc – a versszakokat 12 féle más-más stílusban (Egy témában!) én írtam. Alájuk az apevákat szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. Az apevák címe:”Létért kiálltok!”
(vers)
Az éji sötét vágtat matton, színtelenül,
Sőt, ha én jól érzem, akkor gyökértelenül…
Egy havi, vagy már ezerévnyi a szenvedés?
Volt itt mindig is messzinek tűnő gondlesés….
Túl
Sok a
Fájdalom,
Sokszor űztem
Elérhetetlent.
*
(TANQ)
Beszorultak szavak,
Immár elérhetetlenek.
Szenvedés… hullik már?
Szép
Szó a
Szeretet,
Volt... elveszett.
Már csak szenvedek.
*
(10 szavas)
Fény, soha nem hatol át ködön,
Ez a vaksiság, köbön.
Fény
Sem jut
Már elég,
Vakon megyek
Hervadás felé...
*
("Shiliuziling" – kínai versforma)
És
Után, oly’ bősz az esdés,
De minek?
Az természetes?
Még
Vannak
Óhajok,
Csábítóak...
Ám csak ábrándok.
*
("Yijiangnan" – kínai versforma)
Vágtató
Éjsötét elől,
Beszorultak a szavak!
Csend van a beszéd felől…
Szenvedés, elől!
Éj
Sötét,
Szó retten,
Csend is szótlan,
Hóhér a magány...
Éj
Sötét,
Szó akad,
Megszeppent csend…
A magány, meg… öl.
*
(10 szavas)
Jó tettemért, jót várok helyébe,
De fájdalmat érzek, kapok cserébe.
A
Mondás
Kétszínű,
Néha becsap,
Fájdalmat okoz.
*
(„vu-csüe” – kínai versforma)
Darabokra hull
Lét öröksége?
A mámor sötét,
Ez a lét vége?
Hol
Van a
Sok emlék?
Zsibbadt vágyak.
Nélkülük nincs lét.
*
(3 soros-zárttükrös)
A fény a sötétre mered menekülés közben,
Sötét üldözi? Nézzük, igen, olyan lökötten…
A fény a sötétre mered menekülés közben.
Fut
A fény,
Ijedten.
Űzi sötét,
El tudod hinni?
*
(HIAfo)
Gondok, már megszűntek!
Kibeszélők, nem ismerik
Másként az életet?
A
Teher,
A gondok,
Súlyosabbak,
Évek múltával.
*
(„Zhuzchici” – kínai versforma)
Fény halad, menekülés?
Ezer év, leépülés?
Esdőn nyújtom kezemet...
Ezer év, gödrösödés?
Mint
A test,
Szellem is
Töpörödik.
Létért esdeklek.
*
(oximoron)
Lassan, békésen és csukott szemmel továbbmegyek,
Ujjongva ugrálni kéne, hogy vagyunk! Emberek…
Már
Vakon,
Tévhittel
Élem létem.
Emberhez méltón?
*
(európai stílusú haiku)
Hullaszagra jön,
Elsilányult valóság?
Arcokon mosoly…
Vecsés, 2010. november 3. - Szabadka, 2018. február 23. – Kustra Ferenc – a versszakokat 12 féle más-más stílusban (Egy témában!) én írtam. Alájuk az apevákat szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. Az apevák címe:”Létért kiálltok!”
Ahogy sétálva lassan beértem erdőbe, a szépség, szinte megdermesztett!
Ahogy körülnéztem, ugyanazt láttam, mint tavaly. Meglepetés lebegtetett!
Ahogy fölnéztem, a tavaszi lombkoronát erdő hordta! Gyönyörködtetett!
A nap is sütött már, tavasziasan erősen, kezdett jól melegíteni,
De, az erdő lombjaik között, csapdába esett… nem lehetett segíteni!
Itt buzgón dúlt kora-nappali estve, mit nem lehetett kivilágítani.
Hogy a szépség eme mesés csendjét kiélvezzem,
Egy picike füves dombra ültem, majd eldőltem.
Ezt felemésztő buzgalommal, szundikálássá fejlesztettem.
Jólesett, tán' még horkantottam is, így semmire nem figyeltem!
(3 soros-zárttükrös csokor)
Bizony, egy kicsit, pihenésként a fűbe dőltem,
Aztán már csak azt éreztem, hogy lélekben éltem…
Bizony, egy kicsit, pihenésként a fűbe dőltem.
*
A rám törő vihart nem láttam meg a fakoronáktól,
De rosszul esett, nagyon is féltem a sok villámlástól…
A rám törő vihart nem láttam meg a fakoronáktól.
*
Egy rettenetesen mogorva és zord villám lecsapott,
Nem voltam messze, a fa kigyulladt, gyorsan lángra kapott…
Egy rettenetesen mogorva és zord villám lecsapott,
*
Nyakam közé kaptam a lábam, hogy futásnak induljak,
De, azonnal fának mentem, jaj, miként, hogy szabaduljak?
Kábán néztem, megjött több villám, közöttük a testvére is,
Ugyanoda csapott le, közelembe… Szabadulnék, hogy is?
A tűz átterjed a szomszédos fákra, gyorsan, nagyon égtek,
De eső nem jött… elmosta volna, tűzet! Ez kéne néktek!
A veszetten viharos szél, letört egy nagy ágat,
A kegyetlen vihar, fejemre sodorta ágat...
Mikor leütött az ág, megjött egy villám a másik irányból,
Lecsapott, fa már égett is, én meg hogy jutok ki válságból?
Rettenetes volt a hangja,
Éreztem kábaságomba…
Döbbenetesen észleltem, jól-nagyon belerondítottam gatyámba,
És akkor ért oda –éppen- az erdőkerülő végre- valahára…
Talán a bajba került turisták mentsvára?
Látta, hogy támolygok, biz' segít nemsokára?
(3 soros-zárttükrös)
Karjaimnál fogva erősen megrázott, hogy térjek magamhoz,
Mire felébredtem és visszatértem létembe... meleg naphoz…
Karjaimnál fogva erősen megrázott, hogy térjek magamhoz.
Hmm… most jövök rá, mennyire -igen gyorsan- elnyomott buzgóság,
Viszont jó, hogy felkeltettem, rossz álmom volt, jó nagy marhaság.
Volt valami villámlás, dörgő vihar… ez mind, hagymázasság?
Körbeforogtam, mindenfelé szép nyári volt az idő,
De órám nincs, csak éreztem letelt a pihenő idő!
Tudtam, hogy ma kellett erre járnom… kiránduló idő!
Vecsés, 2021. február 3. – Kustra Ferenc József
Ahogy körülnéztem, ugyanazt láttam, mint tavaly. Meglepetés lebegtetett!
Ahogy fölnéztem, a tavaszi lombkoronát erdő hordta! Gyönyörködtetett!
A nap is sütött már, tavasziasan erősen, kezdett jól melegíteni,
De, az erdő lombjaik között, csapdába esett… nem lehetett segíteni!
Itt buzgón dúlt kora-nappali estve, mit nem lehetett kivilágítani.
Hogy a szépség eme mesés csendjét kiélvezzem,
Egy picike füves dombra ültem, majd eldőltem.
Ezt felemésztő buzgalommal, szundikálássá fejlesztettem.
Jólesett, tán' még horkantottam is, így semmire nem figyeltem!
(3 soros-zárttükrös csokor)
Bizony, egy kicsit, pihenésként a fűbe dőltem,
Aztán már csak azt éreztem, hogy lélekben éltem…
Bizony, egy kicsit, pihenésként a fűbe dőltem.
*
A rám törő vihart nem láttam meg a fakoronáktól,
De rosszul esett, nagyon is féltem a sok villámlástól…
A rám törő vihart nem láttam meg a fakoronáktól.
*
Egy rettenetesen mogorva és zord villám lecsapott,
Nem voltam messze, a fa kigyulladt, gyorsan lángra kapott…
Egy rettenetesen mogorva és zord villám lecsapott,
*
Nyakam közé kaptam a lábam, hogy futásnak induljak,
De, azonnal fának mentem, jaj, miként, hogy szabaduljak?
Kábán néztem, megjött több villám, közöttük a testvére is,
Ugyanoda csapott le, közelembe… Szabadulnék, hogy is?
A tűz átterjed a szomszédos fákra, gyorsan, nagyon égtek,
De eső nem jött… elmosta volna, tűzet! Ez kéne néktek!
A veszetten viharos szél, letört egy nagy ágat,
A kegyetlen vihar, fejemre sodorta ágat...
Mikor leütött az ág, megjött egy villám a másik irányból,
Lecsapott, fa már égett is, én meg hogy jutok ki válságból?
Rettenetes volt a hangja,
Éreztem kábaságomba…
Döbbenetesen észleltem, jól-nagyon belerondítottam gatyámba,
És akkor ért oda –éppen- az erdőkerülő végre- valahára…
Talán a bajba került turisták mentsvára?
Látta, hogy támolygok, biz' segít nemsokára?
(3 soros-zárttükrös)
Karjaimnál fogva erősen megrázott, hogy térjek magamhoz,
Mire felébredtem és visszatértem létembe... meleg naphoz…
Karjaimnál fogva erősen megrázott, hogy térjek magamhoz.
Hmm… most jövök rá, mennyire -igen gyorsan- elnyomott buzgóság,
Viszont jó, hogy felkeltettem, rossz álmom volt, jó nagy marhaság.
Volt valami villámlás, dörgő vihar… ez mind, hagymázasság?
Körbeforogtam, mindenfelé szép nyári volt az idő,
De órám nincs, csak éreztem letelt a pihenő idő!
Tudtam, hogy ma kellett erre járnom… kiránduló idő!
Vecsés, 2021. február 3. – Kustra Ferenc József
