Sivatagnak homokszemcséi csak peregnek...
Itt-ott flikk-flakkos dűnék csak keletkezgetnek.

Tevekaraván évezredek óta jár arra,
Szél, homokkal néha, őket bizony betakarja

Az ottani kopárság, maga a hőség dölyfössége,
Itt a semminek a melegét, a vad szél hozza össze.

Kik itt laknak, főleg szép kék turbánt hordanak.
Hajnalban lélekfagyasztó hidegek vannak!

Nincs itt végzetes üresség, nincs lakatlanság,
Az élet nyomát felfedezni, nem badarság.

Azért itt, védekezni kell a homok viharától,
Reményt is meríthetünk egy oázis vigaszától...

Vecsés, 2016. november 25. – Kustra Ferenc József

Városunkban tegnap
Besétált egy elefánt.
Elhagyta távoli otthonát,
Mert egy kis változást kívánt.

Leállt az összes forgalom,
De ő viszont tovább haladt.
Itt-ott egy jót trombitált,
És a nép megriadva szerte szaladt.

A városligetben lelassult,
Aztán nyugodtan megállt,
És bármi habozás nélkül
Feldöntött egy pálma fát.

Az egyéb fáknak lombozatát
Buzgón kezdte legelni,
Aztán a szökőkút tartalmát
Mohón kezdte kiüríteni.

Már kijött a rendőrség,
És nyomában a katonaság,
Az állatvédők viszont kérték,
Hogy az elefántot ne bántsák.

Végül is e testes vendég
Szépen el lett kábítva,
És egy daru segítségével
Egy teherkocsira felrakva.

Aztán visszakerült a vadonba,
Mert ott volt igaz otthona,
Hol boldogan élt míg meg nem halt,
De de inspirált egy gyerekdalt.

Reggel van, pihent vagyok, lehet, hogy el is megyek a napba…
Reggeli, öltözködök, más nincs, indulok… bízok a papba.

Felnézek, fehér-fodros, vagy szürke felhőt nem látok,
Azt meg nem vállalmom, míg jönnek, csak fél lábon álok.

Csodaszép az elterülő égbolt, végtelen kékségébe,
Földre vetül ez a szépség… út a végtelen mindenségbe.

Lengén, nyárin öltözve megyek, hogy beszívjam a napsugarakat,
Korán indultam, hűvösben rövidnadrág, nem védi lábszárakat…

Én csak vakon megyek, szembe vele… belemegyek bele, fénybe,
Átélem, mit őseink, több ezer éve, Aton szellemébe.

Ez most egy nagy felüdülés, csak megyek előre a fénybe…
Átölel, körül ölel… Hagyom, felrepít a mindenségbe.
Aton szelleme él és uralkodik rajtam,
Vezet, utat mutat, fénybe vezeti utam.

Egyedül megyek a mindenségbe, fény vezet az utamon,
Benne megyek, vele haladok, nem gondolkozok múltamon.
A fény, látom, nagyon erőlködik is, nap már erőteljesen tűz,
Sugarai belém hatolnak, magáévá tesz, minket összefűz.

Már majdnem felemelkedtem, de még éreztem, hogy felrepülők!
Később arra aléltam, hogy kérdezgetnek, míg a földön ülök.
Felnéztem, láttam arcokat és megjelentek felhő kezdemények…
Mesélték, mint bolond sétáltam, autó elütött… fejlemények...

Vecsés, 2015. június 25. – Kustra Ferenc József

Fekszek a réten, finom, vastag fűben,
A szél nekem sóhajtozik a fűben.
Velem van… őrült magányom... a fűben.

El vagyok dőlve a szépen hullámzó, nagyon sűrű pázsitban,
A szél nekem sóhajtozik szinte pánikban, vastag pázsitban.
Velem itt fekszik a megveszekedett magányom a pázsitban.

El vagyok fekve-nyúlva csukott szemmel, a vastag gyepen,
A szél mozgatja, sóhajtozik nekem, végig a gyepen.
Velem van párban és közben engem vegzál itt a gyepen.

Vecsés, 2019. december 9. – Kustra Ferenc – inspirált variációk önrímes versszakokban.

Fűszálak közt mozgó bogarak,
Végtelen horizonton látottak,
Az égbolt millió csillaga,
Elménk titkos lakatjának nyitja.

Budapest, 1997. június 8. – Kustra Ferenc József