Indiából jöttünk
Végtelen utakon.
Gyanútlanul, békén
Énekeltünk egykor.
Bámulták a gádzsók
Díszes öltözékünk,
Igénybe is vették
Kovácsmesterségünk.
Colári cigányok szőnyeget kínáltak,
Beás cigányaink a teknőket vájták.
Romungrók zenéltek vagy a vályogot verték,
Szorgos népünket akkor megbecsülték.
Echós szekerekkel
Jártunk falut, várost.
Még sokáig űzhettük iparos világunk.
Mária Terézia ezt is betiltotta,
A vándorlást betiltotta, és az iparengedélyünk végleg betiltotta, már nem tudtunk adózni,
Elszegényedésünk okát itt lehet vitatni.
Megengedték letelepedésünk,
De nehezen fogadták beilleszkedésünk.

Belém szakad az ágrólszakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon.
S szél fúj át a magyar pusztaságon.

A huszadik század rongyaiban
A nincstelen szegény legényei.
Zsebbe rakott kézzel, fütyülve járnak,
Munkát, sem nyugalmat nem találnak.

Gyengülnek a napnak sugarai,
A szántásokon varjak ülnek.
Meleg pulóverben járnak ők,
A tanyasi magyarok és cigányok.
Mint csontjaimhoz kötődő húst,

Szárítja ránk az éveket.
És úgy jönnek felénk a letűnt remények,
Mint megannyi homályos, szomorú emlékek.

Hát úgy sorvad errefelé az élet,
A harang vasárnapi misére hív.
Hitünk erősíti bennünk a lelket,
Hát elmondom a szónak üzenetét.

A kemence sutján halálra fagy a magány,
A kis falumban temetésre gyűl a sok ember.
Ki szomorú, ki bánatos,
S van, akinek a fájdalma az egekig ér.

Nem fáj már semmi,
A csend betemeti a falut.
A csillagok hideg fényében bolyongunk már,
Ez egy magányos, kihalt világ.

S leszakad az égről a szakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon,
S szél fúj át a magyar pusztaságo

A házunk tetején gyülemlik a felhő,
Majd elfújja tavasszal a szél.
Könnyeinket a nap szárítja,
Eltemet majd minket is a tél.

Szörnyű a karácsony egyedül,
S jólesik a penészízű kenyér.
Felsóhajt valahol az árva csendben a szegénység,
S a hidegben kéreget egy zenész.

Mert az életnek Húrja van!
Hát játssz rajta, cigány! Verítéked kiül homlokodra.
A szél cibál, de nem számít már!
Csak egy számít, túlélni.

Túlélni a telet, az éhínséget,
Most zenélsz kiszolgáltatottan!
Csak játszd el, játszd el a zenéd! A végsőt...
S a szél táncot jár letépett ingeddel.

A láz a tüdővész elért,
Mert kinek kell egy kivénhedt zenész!
Sótlan az élet... Adj hát neki, még kér, amíg él!
Holnap késő lesz talán, ha a pap némán temet.

A síron nem lesz, csak vadon virág,
A fejfán a hegedű már nem zenél.
Már nincsen, ki húzza,
S szomorún bámul a hold az éjben.

A házunk tetején gyülemlik a felhő,
Majd elfújja tavasszal a szél.
Könnyeinket a nap szárítja,
Eltemet majd minket is a tél.

Szörnyű a karácsony egyedül,
S jólesik a penészízű kenyér.
Felsóhajt valahol az árva csendben a szegénység,
S a hidegben kéreget egy zenész.

Mert az életnek Húrja van!
Hát játssz rajta, cigány! Verítéked kiül homlokodra.
A szél cibál, de nem számít már!
Csak egy számít, túlélni.

Túlélni a telet, az éhínséget,
Most zenélsz kiszolgáltatottan!
Csak játszd el, játszd el a zenéd! A végsőt...
S a szél táncot jár letépett ingeddel.

A láz a tüdővész elért,
Mert kinek kell egy kivénhedt zenész!
Sótlan az élet... Adj hát neki, még kér, amíg él!
Holnap késő lesz talán, ha a pap némán temet.

A síron nem lesz, csak vadon virág,
A fejfán a hegedű már nem zenél.
Már nincsen, ki húzza,

Az én kincsem egy vak bányaló,
húzza az igát.
Feszes a nyakló,
éber a mélyben, a jószerencsés éjben.
Húzza a csillét,
a sok szenet fel!
Az én kicsi kincsem, egy vak bányaló.

De egyszer megbotlott,
a lába eltört.
Sírtam a lóért, és velem sírt a ló.
Tudta, hogy vége,
szálljon rá béke.
Kincs volt ő nékem,
Nagy drága kincs.
Így lett legenda a vak bányaló.