Csikorgó hideg van,zúzmarák a fákon,
hó lepte már be a lépteid nyomát,
nem jössz,nem is hívsz,hiába várom,
nem látom többé arcod mosolyát.

Tegnap még azt hittem te hozod el nékem
a tavaszi szellőt,a nyíló ibolyát,
s mint napfény simítja a bimbódzó virágot,
úgy láttam arcod szelíd mosolyát.

Tegnap még azt hittem ,tőled kék az ég is,
tegnap még azt hittem,tőled zöld a fű,
mára hideg tél lett elborult az ég is,
még az édes méz is olyan keserű.

Nem várok rád többé,nem tudok remélni,
bár te voltál a legszebb,legdrágább nekem,
te voltál nekem a legszebb tévedésem,
szívemben örökké ott él a neved.

Kedves,édes nyár,
nagyon várlak már.
Szeretem gyengéd érintésedet,
cirógató meleg ölelésedet.
Reggel,ha felkelek,
érzem a tüzes meleget.
Kimegyek az udvarra,
és a kósza szellő az arcomba csap.
A macska szenved a melegtől,
én meg a kemény hidegtől.
Nálad táncra perdül a természet,
de a szerelmeseket se kíméled.
A madarak dalra fakadnak,
a halak a tóban élénken lubickolnak.
Még a gyümölcsfák is mosolyognak,
a felhők az égen huncutkodnak.
A bánatot letörlöd az emberek arcáról,
kedvenc évszakom vagy,belátom.

A város távol. Itt a dombtetőn
Egy sírhalomnak márvány-homlokán
Fáradt fejét lehajtva, reszketőn,
Hűs esti fényben ül a szent Magány.
Ölében szunnyad gyermeke, a Csend -
Szelíd fűz árnya arca bársonyán . . .
Csak néha sír fel: - föld göröngye lent
Koporsókon ha dübörögve zeng.

Merengve nézem holtak bús honát.
A szent Magány vállán nyugszik fejem.
Kezembe' lant. Mily zengő hangot ád
E szellemektől népesült helyen! . . .
Csodás varázs, mély elpihentető
Ölel körül . . . szent titki rejtelem . . .
Ó mily beszédes vagy te dombtető,
Sok néma hant, halotti szemfedő! . . .

S amint merengve zengeném a dalt
A bíbor-árnyú alkonyég alatt:
A szél panaszt völgyből sikongva hajt-
Komor fönséggel gyászmenet halad-
Fehér koporsó . . . rajta mirtusz-ág . . .
Vadul viharzik tébolyult harag . . .
Dübörgés hangzik, felsikolt a vád
És perbe hívja létünk szent Urát.

Leszáll az este. Hant alatt a holt.
A gyásznép közt rőtt fáklya-láng lobog.
Eloszlanak. Csend van. Felkél a hold,
Sugara szét piros vérként csorog.
Amott az új sír elhagyatva áll.
Kigyúl az égbolt, könnyesen forog
A párás légben, mely omolva száll . . .
A lomb közül reám néz a halál . . .

Milyen fönséges! . . . Szívszorongató
Érezni őt! . . . eremben hűl a vér . . .
S vonzó mégis, mint sima tükrű tó,
Amely fölött nagy, titkos, néma éj-
A Végtelen s a Rejtelem lebeg.
Hatalmad, ó Halál, mondd meddig ér?
Minő varázst rejt rám emelt szemed,
Hogy szívem járja fájó döbbenet!? . . .

Miként ladik sötét vizek fölött
Áll mozdulatlan, hosszan, csendesen,
S alant egyszerre gyors ár hömpölyög
És elragadja messze hirtelen:
Sodorva lelkem száll csodás erőn,-
Az ész eltörpül, fogja rejtelem,
Titokba néz a szem - alél erőm -
Az elmúlás tekint reám merőn.

Arasznyi létünk változó színén,
Halál, feltűnni gyakran láttalak!
Titkon megülsz a holtak hűlt szívén,
Majd látom lengni néma árnyadat
Borítva ránk pestist, gyilkos ködöt,
- Rontó erők, rontók mint tenmagad-
S pusztítva míg jársz síró föld fölött:
Csontos melledben vad gyönyör hörög.

Erőd határa hatalmad köre
A végtelenbe korlátlan feszül:
A mérhetetlen égnek fényköde
Homályosul, ha árnyad ráterül,
A csillagok hadát kék éteren
Villogtatod eltűnő ékszerül.
E földi s másvilági tereken
Minden tiéd - tiéd a Végtelen . . .

. . . Míg tépelődöm: szendereg a föld,
A mindenségnek karjain pihen.
Fönt csillagok járják az égi kört
Távol világok tiszta fényiben.
Igézet árad, titkos sejtelem
A légen át. S a földnek mélyiben
- Míg fent a bűvös formákon szemem -
Moraj támad, s zúg dörgedelmesen.

A sírból mennyi drága, szent alak
Emelkedik -, sok ismerős vonás!
Te is közöttünk!? Nyisd fel ajkadat
Dicsőült lény, magasztos, nagy, csodás
Szellem! A kint, mit szívem mélyre hord:
Szüntesd! Ó szólj, míg tart a látomás!
Fájós keservem békességre oldd!
Szavadra várok - nyugtass drága holt!

Felelj: megismersz? Lélek, kérdezem:
Mulandóság vár a sír éjiben
Reám? Szebb létre támad szellemem! . . .
Csak szólj! Ó szólj s kétségem elpihen.
Hallasd rejtelmet oldó bölcs szavad,
Illess kezeddel s elcsitul szívem -
Hisz kínban ég -, egy üstökös darab,
Mely bomlott pályán lángolón szalad . . .

Ezüst harangként hangod csengve száll
S csilingel ím a csillagok felé:
"Ne csüggedezz! Lélekre nincs halál
Vágyát ha tiszta jókra érlelé . . ."
Még hangod zeng. A szent csapat dalol
Mögötted. Indulsz a sereg elé.
Kiáltanék: maradj! - de összefoly
Árnyad velük, - s a hajnal kürtje szól . . .

. . . A hajnalpír mély kábulatba' lel.
Arany párázat ömlik szerteszét.
Magasság, mélység új erőt lehel,
Balzsamdús szellő ringat lágy zenét.
A nap lobog, pacsirta légbe' zeng . . .
A szent Magány lehajtja szép fejét,
Riadtan ébred álmából a Csend -
"A lét örök" - lantomnak húrja cseng . . .

A kertünkben eldugva
Isten tudja, hogy mióta,
Állt egy öreg, kedves, lombos,
Évszázados nagy diófa

E vén fának árnyékában
Ringott bölcsőm reggel este,
És e vén fa hűs árnyékát
Lelkem sokszor felkereste.

Egyik reggel felébredtem
Fejszecsapások zajára,
Felébredtem az öreg fa
Búcsúztató jajj szavára,

Az én öreg diófámat
Vágták, vágták fejszékkel,
S én ott álltam a sírjánál
Összetörve, sok emlékkel.

Másodéve arra jártam,
S láttam, hogy a vén fa sírján
Egy csemete nőtt ki újból
Kis levél is volt az ágán:

Mert az élőt, mert a nagyot
Kidönteni sosem lehet
Újra lesznek, újra nőnek
Élet adó zöld levelek,

Előbbinek sírhalmán
Újra fakad, újra éled,
Az a titkos szent valami
Amit úgy hívnak, hogy: "Élet" . . .

Évszázados, komor embernyomok,
Megdőlt világok, porladó romok!
Felettük néha bús emlékezet,
Mint arra tévedt bérczi sas lebeg.

Eltüntek mind, kik egykor alkoták,
Eltüntek ők és velük egy világ.
Nagy alkotások mind leomlanak,
Uj századoknak lábnyoma alatt.

De a bokrok közt most is zeng a dal;
Csak a természet örök-fiatal.
Munkája nem lesz semmivé sohsem;
Mit ember alkot, az mind rom leszen!