Te még nem tudhattad akkor,
De én óvtalak, hogy ne félj.
Fölötted lebegtem titkon.
Szemem csillag volt, testem éj.

Ott ültél lent a fák alatt,
Hulló szirmok záporában,
S leszálltam feléd egy ágra
Az égszínkék tollruhámban.

Reményvesztett szép arcodat
Maró bánat gyűrte csúffá,
De nekem szép voltál, s akkor
Váltál az egyetlen úttá.

Fiatal voltál és árva,
Még csak annyit tudtál, hogy fáj
A lét. Imáid dallamát
Visszhangozta a konok táj.

A csend voltam, és te törtél,
Könyörgőn, ahogy ott sírtál.
Csak abban a percben váltam
Emberré, amikor hívtál.

És én érted jöttem aznap,
Mikor olyan üres voltál,
Hogy elfért benned még egy fél:
Pont amilyet megálmodtál.

Leszek, ki megfér veled,
Leszek hűvös leheleted,
Magányod sötétjében,
Ha a halál jő a közelgő őszben...

És voltam hívatlan vendéged,
Bár szívesen láttál, mégis eltévedt
Érzésed voltam,
Régi vágy...
Az ürességben a szó tompán koppan.

Vagyok párnák közt a sóhaj,
Ahogy éjszaka a tolvaj,
Úgy lopódzik a kétség,
Mint valami szörnyű betegség
A gyomrod falja föl.
Leszek, ki megtér veled,
Leszek végső menedéked,
Kinek ölébe hajthatod fáradt fejed,
És ki gyöngéden fogja remegő kezed.

Hibáztatunk másokat?
Azt kérdezem, hogy miért?
Kié a felelősség
az aláírásunkért.

Döntés mi kezünkben volt,
szabadon választható,
s hogy melyikre voksoltunk,
ez ma nem vitatható.

Kifelé mutogatnunk
oly könnyen megtanultunk,
s eközben elvesztettük
belső lelki világunk.

Tanultunk szorgalmasan,
eminensek lettünk,
el csak azt felejtettük,
amiért megszülettünk.

Lent a mélyben
szakadék között
kő Isten meztelen
kő ringyó mindenütt.

Fagy testvér mar belénk
hótündér betakar
jégvihar dúl szívünkben s
életünk már,csak dal,csak dal.

Szerelmes csókért üvölt
feszül testünk,mert egy
asszony csókja várt reánk,
de megpihen végre fáradt lelkünk
s a szél dalával bömbölve örök táncot jár.

Mi ez a tomboló szenvedély
Mely megbújva szívem rejtekén
Most mindent felkavar?
Mi ez az elfojtott néma vágy
Mely megtépve lelkem minden zugát
Belülről egyre mar?
Mi ez a mardosó fájdalom
Mely belülről éget és sajog
S nyugodni mégse hagy?
Mi ez az arcomra ráfagyott
Szívemet tépő fájdalom
S még meddig tart?
Nem tudom! De legyőzöm újra
Ha kell tombolva, sírva
Mi mindent felkavar,
S nem lesz más csak eltépett foszlány!
Mely szívemnek darabja volt tán,
Mely megmaradt.