Apám arcán sűrű volt a bánat,
Negyvenhárom éve hagytad el a földet s a házat.
Most itt állok a sírhalmodnál könnyező szemekkel,
Rád gondolok fájón, lehajtott, bús fejjel.

A csend

Hideg hószavaid
Szerelmünk deres hóviharán,
Mint havas földek januárban,
Úgy hatnak rám.

Jeges szél üvölt a tájban,
Hordja ránk a hideg havát!
Hófehér tisztaságban
Hallgatjuk a szél ordító viadalát.

Hideg jégcseppkönnyeinken
Könnyed dércsillogás.
Megvénült, vézna csontunkon
Ott lebeg a fehér halál.

Heves megye, Tarnazsadány- Hidegvég

Zord szél fúj az éjszakában,
Ajtómon zörög az új év szele némaságban.
Szilveszter az év utolsó napnásza,
Mindenki a jobb életet várja.

Most a szív dühe is megenyhül,
Kopott asztalomon a kancsó bor megrezdül.
Feleségem bort önt a bögrébe,
Kihalt, csendes a táj környéke.

A messzeséget elnyeli a köd,
Fájdalmasan az élet felüvölt.
Éjfélt üt az öreg láncos óra,
S a szomszédos tanyán ólálkodik egy róka.

Lélektemető

November

Tombol a szélvihar a temetőkertek alján,
Az elmúlás csendes sírhalmán.
Szomorkodik a naplemente a letört ágak lombján,
Ledőlt kereszteken üvöltöz az orkán.

Az ősz sárgán int búcsút a nyártól,
Halott világ halkan sír az emlékek vágyától.
A csillagok békés, arany fényén,
Nyugszanak a temető végtelenség sötét mélyén.

A vándor lehajtott fejjel megáll, elméláz,
A temető körül a vihar lehalkul, sírón megáll.
Az öreg vándor ott élt a vadonban,
Ott állt a Hold fényében úszó árnyalakban.

Örök álmot kínál az őszi, novemberi est,
Gyertyák fényénél a tájat bíborra fest.
Elnémul a sírás temető alkonyi reményében.
Új nap virrad az élők ébredő szemében.

Bíborszínű, barna testvérekkel utazom,
Lovaink nyerítenek a karaván nyomán.
Csend honol, és nyugalom.

Áldott földeken utazunk tova
Villámló, sötét éjjeleken.
Elveszik a szekereink nyoma.

Múlt idők suhannak fölöttünk,
Szebbnél szebb tájak tárulnak elénk,
Éhes farkasok üvöltését hallani.

Távoli, hosszú útjainkon
Tombol a gyűlölet,
Nyugtalan sasok köröznek felettünk.

A múlt idők szelíd angyala
Rabságban sínylődik azóta.
Tündöklő fényében süllyedünk valóban.

Életünk elvesztette értékét,
Öröklétünk elveszik idővel,
Ballag a karavánunk tovább egy árnyékosabb völgybe.