Versben és európai stílusú haikuban

Néma az életterem, néma ez a táj,
Madarak sem csicseregnek nekem... ez fáj.
Nincsen autó, nincs gyalogos, üres, mutatja az utcakép,
Én egyedül az utcán… ki tolakodva, mégis előre lép.

Borzalmas a néma csend, nálam az élettájamon…
Semmi! Látom nincs zizzenés avarban, nézem fájón.
Az én jól megöregedett csendem, elfáradt, nem hazudik,
Már egy zajos mulatságra, nyugvó lelkem sem ácsingózik…

Elmosódott nyomot hagy maga után meztelen talpam,
Volt múlt, van jelen, lesz jövő. De én nem osztom fel magam!
Életemben jól haladtam, előre egy lépés, majd három hátra,
És én itt már megállnék! De fék nincs, csak zakatolok tovább… mára.
Mókuskerék nekem az idő-kerék, forgásomban velem
Csak forog-forog monotonon a múltba-jövőbe, velem.

Körbe forog a föld, kapaszkodva, de forgok én is.
Öregszem, múlik az élet, vele múl a minden is.
Álmaim elmúltak, a maradék saját vérében fuldoklik,
Nincs az a kigyúrt, jó megedzett test, ami enyészik le csontig...

Elfordulnak barátok, kik még élnek… velem ezt teszik.
Mások, újak már nem jönnek… kik lényemet is szeretik.
Nem sejti senki fájdalmamat, mit testemmel eltemetett,
Hantolásnál nem lesznek sokan… ki szívből, sírva remegett.

Az élet, bár nem látszik, akkor is haldoklik,
Ha úgy éled meg, hogy csak veled, szívből játszik...
Ha eljő az este, váratlan alkonyodik.
*
Elmegy az élet,
Meg-nyugodt leszek végre?
Elmúlt napsütés.
*
Köd borít mindent,
Én ott leszek, te meg itt.
Béke, sötétben.
*
Elmúlt az élet,
Eltűnt vele minden szép.
Meghalt barátok.
*
Feledek, múlik
Múlt, még nem jött el jövő.
De harsog a csend!
*
Csend, nem hazudik.
Néz! Tűri múló időt.
Élet-alkonyat.

Vecsés, 2015. január 21. - Kustra Ferenc József

Miután hatéves koromban
visszakerültem faluról Pestre
része volt nevelésemnek hogy
megtanuljam milyen is az
elnyomott Magyarok Budapestje.

Apám volt a vezetőm, ki
a Hősök tere után
a Sztálin szoborhoz vezetett.
- Ez aki jelenleg hazánkat félelemmel
és rémuralom által a nyomorúságba vezet.

Borzongva néztem e vasból
öntött és vas öklös Góliátot,
ki ott állt mint egy kolosszus
a tágas de rideg Sztálin téren,
és durva hatalmát még ma is érzem.
De akkor is ott voltam mikor
már csak csizma tér néven
beszéltek e helyről, és Sztálin
képmását darabokra verték hangosan
csengő vésővel és kalapáccsal.

Ez volt az első sandításom
és sejtelmem, hogy mi is
a szabadság, melyet az ember
még élete árán is megkíván.

Ezt még ma is jól tudom,
mert ott voltam és láttam
mint tátott szájú kis Iván.

Ma reggel a tükörbe néztem
és egy szörnyeteggel álltam szembe.
A szemhéja félig szemébe lógott, és
az egyik szem karikás, a másik duzzadt volt.

Haja ritkán, de kócosan
minden irányba mutatott,
és bajusza, szakálla száradt nyáltól
sápadt, laza bőréhez tapadott.

Később, megmosakodva és fésülködve,
reggeli és kávé után, újra a tükör elé álltam,
és lám, szemhéjam elég normálisnak tűnt,
a karika szemem alatt már csak enyhe árnyék.

A duzzadás is alig látszott. Hiába!
Az évek jelei halmazodnak - ketyeg az óra -
mert egy szörnyeteg lappang ráncos bőröm alatt,
melynek hegyesedik, és nagyon is lógni kezd az orra.

Ismét eljött hát a virradat,
egy tegnapból született holnap.
Az idő mellettem elhalad.
A mából hogy lett egy másnap?

Az ó helyet ad új világnak,
én tétován tovább is megyek.
Próféták vajon mit is látnak?
Sivataggá vállnak a hegyek.

Voltam én régen kis legényke,
már fakulnak a régi álmok.
Itt elfárad az ember lelke,
kaktusszá vállnak a virágok.

Újonnan érkezve, beilleszkedett, megtanulta
a műszerek kezelését, nyomtatványok kitöltését,
társaival beszélgetett, teát ivott, és olvasta
a Pynchon által írt Súlyszivárványt.

Kint, az intézet kövezett szakaszán
megismerkedett a hely hangulatával, a fehérséggel,
a nyitottsággal, a vakító fénnyel, a rontatlan
levegővel, és mindennel ami ott található.

Nézte amint a habzó hullámok
Rázuhantak a markáns sziklákra,
egy örökké nyugtalan tengernek
durva bölcsős ringatása,

és figyelte a pingvinek egy soros
menetét amint ügyetlen lábakon
a szédületes és szeles szakadék
peremén lassan cammogva haladtak.

Teltek a hetek amint csodálta
ezt a furcsa új világot, és a levelek
jöttek és mentek e Déli-sarknak
távoli sarkából és igaz otthona között.

De aztán egyik reggel, mint akit
megbabonáztak, különös és idegen
vággyal ébredt, hasonlóan mint
egy tengerészé az árboc kilátójában.

Felöltözött, kilépett, és sí lécet csatolt
bakancsára, feltette sí szemüvegét
és gyapjúsapkáját fejére húzta, aztán
elindult a csillogó ismeretlenbe.

Eleinte az elméje gyermekkori
emlékek foszlányaival volt elfoglalva
amint egy hó ember mellett játszott,
de aztán a gondolatok lassan elapadtak.

Úgy látta az eget, mint egy hatalmas
jeges palota kupoláját és a földet
mint egy végtelen fehér szakaszt mely
újonnan esett hóból lett volna kigurítva.

Oly kitartó és sajátságos ritmussal
mozogtak a lábai melyben beilleszkedett.
mint egy Hare Krisna hívő kántálása
melynek ellenállni jóformán nem lehet.

Végül megállt. Kicsatolta a sí léceket
és leült, szíve telve volt a hó, a szél
és az ég mérhetetlen kísértetével, mely
határtalanul boldoggá és lelkesé tette,

és megvakítva a hideg fehér fény által,
hátra dűlve elaludt és megszűnt.