Hó lepte alak ül a padon
némán mered maga elé,
napfény csillan rajt a havon
hólé válik emlékekké.

Minden cseppje bánatot mos ki
megfáradt, nyomorgó szívéből.
Érdemes- e hát tovább élni,
vagy elég volt-e bús létből?

Nem töpreng az élet értelmén
elfogytak már a vágyai,
ráfagynak vízcseppek ékszerként
és elszakadnak láncai.

Feküdtél a fűben csendben
hajnaltájt a hűvös kertben,
meredten nézted az eget
én meg téged, a hű ebet.

Itt hagytál hát mindörökre
csak így összegömbölyödve,
búcsúztál a kutyaléttől
könny csalódik szemeimből.

Te mindíg hű társam voltál
nem kértél, de mindíg adtál,
fuss vidáman égi réten
utadon béke kisérjen.

A gitározás és éneklés mellett
más terveid is voltak.
Úgy tűnt hogy néha
a szíved ajtaján
az angyalok kopogtak.

De sajnos szerződésnek
a rabja voltál mely
életed végéig már
nem ad, hanem csak kér,
míg végül is tönkretesz,
és elapad az utolsó csöpp vér.

Hogy mondjam el, hogy mit érzek éppen,
úgy felbolydult most ez a világ,
eddig örökös magányban éltem,
olyan üres volt ez a világ.
Nem érdekelt, hogy nyílik a rózsa,
nem vágytam régen az illatát,
Nem várt rám senki, mégis oly jó volt.
Olyan kerek volt ez a világ.
Nem akartam, de úgy felkavartál,
lelkem most mélyen izzó parázs,
dübörgő vonatként zakatol szívem,
teérted dobog. Miattad fáj.
Nem akartam a karod ölelését,
simogatásod, csókjaid hadát,
s mégis érzem: ha végigsimítasz,
lelkemben fellobban minden parázs.
Szemedben fénylő csillagot látok,
olyan fényesen ragyog reám,
elvakít. Szinte magam sem értem.
Szemed tükrében szép a világ.

Írtam egy pár sort, bár nem vagyok nő,
de belegondoltam mit érezhetett ő.

Sétálva este a parkban
egy fekvő férfit láttam a bokorban.
Jól van uram? Kérdeztem tőle,
de válasz helyett arcomban volt ökle.
Ugrott vágyával durván énrám,
magját belémlökte, s hörgött némán,
és jött a másik élveteg barom,
úgy éreztem jobb ha most hagyom,
mert szabad csak akkor leszek,
ha e szörnyűségbe beleegyezek.
Négyszer-ötször tették meg velem,
a fájdalomtól felejtettem nevem.
Mikor ott hagytak a fűben pihegve
felhúztam bugyimat lassan remegve,
szégyenérzettel telve indultam haza,
úgy döntöttem ezt nem mondom el soha.