Talán e század lesz a végső,
s néha gyötör a félelem,
mi lesz, ha bűnök tengerében
veszni látszik az értelem?
Néha könnyeim halmazában
ezernyi kín közt ébredek,
örökös harcban e világgal,
mely megannyi mindent tönkretesz.
Nem vagyok több, mint apró porszem,
mit szerte-szét hord a kósza szél,
üvöltve, nyögve, vad viharban,
de mégis mindig jót remél.
Ezernyi évnek viharában
átléptünk annyi mindenen,
de mégis mindig talpra álltunk,
sosem győzött le semmi sem.
Az ember annyi, mint apró porszem,
de hegyekké lesz, ha összeér,
s egymást karolva, összefogva,
a végén úgyis célba ér.
Mert hiszem azt, hogy jó az ember,
s e sokat nyúzott nemzedék
összefog, hiszen unokáink,
gyermekünk léte most a tét.

A tudás fájának gyümölcse
Volt az élet kezdete.
Így lett az emberből ember,
Ki elindult nyitott szemmel.

Bejárta a nagy világot
És nagyon gyakran tétovázott.
Harcolt, gyilkolt, hódított,
S sok rosszat magával hordott.

Néha törekedett a jóra,
És itt-ott tisztán szeretett,
De csábítások alapján,
Újra bűnbe keveredett.

Az élet fája gyümölcséből
Csak az az ember étkezik,
Ki a halál kapuja előtt
Valóban vért könnyezik.

Ki az élettel harcol,
És végül bűntelen marad,
Az már csupa szeretet,
És Isten adta akarat.

Fodrokat vet Duna vize
átbukik a köveken,
partba szövött emlékekről
beszél hozzám csendesen.

Kisgyermekként parton állva
fogtam jóapám kezét,
vízre szálló madársereg
játszott varázsos zenét.

Kedvesemmel itt sétáltunk
szerelmes csókot váltva,
lakodalmunk tanúja volt
egy dunaparti csárda.

Itt néztük az éji eget,
mit hullócsillag sebzett,
csodálatos kisfiammal
egy tábortűz fény mellett.

Elteltek már hosszú évek
az ember már megbékél,
rég megkopott emlékekről
csak a Duna vize mesél.

Merengés: versben, haikuban és 10 szavasokban…

Magam vagyok itt a sötétes lakásban,
Bár, kislámpa ég, a dolgozó szobámban.
Este elfogott ez a nagy magányérzés,
Szeret-e engem valaki... lélekérzés.

A szörnyűséges
Magány, tarol, mint kaszás.
Érzelemmentes.
*
Ablakon át nézem, kint csendesen hullik a hó,
Karácsony hírnöke, aki megérkezett… de jó!
Kicsi és nagy apró kristályok, tél lehelete.
Összeállnak, szeretettel, és lesznek föld leple!
*
Ha nem ásod fel a virágágyást, felveri a gaz!
Igaz szavakat, hogy ültetsz? Ki lesz, aki irgalmaz?
*
Megható a karácsonyi béke, gyertyák gyúlnak,
Pici lángok égnek, pislog a fény, de komorak.
Örömtáncot járhatna a sok fényhasáb,
De hogyan, amikor nem egybe fénynyaláb?
Mert az igazi, karácsonyi varázs, útmutatás…
Amikor együtt a család és nincsen képmutatás.

Ha ma hozzám is eljönnének?! Te a szemembe néznél,
Legalább ma! Te is tudod, a szeretet ott van kéznél…
Milyen gondtalanok lehetnének az ünnepek,
Pátyolgathatnánk egymást, kiket igen szeretek.

Pedig a konyhában voltam egész délelőtt
Sütöttem, főztem nektek én, mindenekelőtt…
*
Átjárja házat,
Fenyőillat. Vacsora…
Veletek ennék.
*
Bizakodunk, földre leszáll a béke és nyugalom,
Szívetekben, együttlétre nagy szeretet nyugodjon.
Ezen a szép napon, a sok indulat lenyugodjon.

Fenyőfa, szépen villog, nagyon mutogatja magát,
Szeretném, ha körülötte állna az egész család…
Ó, ha eljönnének és meglátogatnák e tanyát…

Vajon eljönnek-e nagy tiszteletből,
Meglátogatnak-e mély szeretetből,
Itt lesznek szívből?
*
Karcolom papírt,
Bánatomat leírom.
Ez… én magányom.

Vecsés, 2015. október 21. - Kustra Ferenc József

A család a karácsony fa körül
a mennyből az angyalt befejezte.
Az ajándékok ki lettek osztva,
melyet az ünnepi vacsora követte.

Senkinek sem volt fogalma róla
hogy egy kis egér mind ezt figyelte.
Egy rejtett lyukból két szemecske
az ünneplést bátran megleste.

Az asztal kőrül ettek-ittak,
És vidáman beszélgettek.
A kis egér ámulatára
A boldogságért mit nem tettek.

A lakoma vége felé
Az asztal le lett terítve.
A maradék a tányérokban
A konyhába lett kivíve.

Annyi volt a szennyes edény,
Hogy hely már csak a padlón maradt,
És mire mindenki elvonult,
A kis egér leshelyéből bátran kiszaladt.

Most már ő is lakomázott.
Evett mindenféle ínyencet.
Hisz’ karácsony este volt,
És ő is kapott egy pirinyó
Mennyböl küldött kegyelmet.