Van-e mély, vaksötét vagy az nincs?
Mert nem más, mint világosság nincs…
Éjszaka csak azért van (benne a sötét)
Hogy a Nap is pihenjen, lelje gyönyörét.

A halál nem éppen élet ellentéte
Hanem annak végleges hiánya, vége!

Jégeső veri bele, földbe a fűszálat,
Ódon, ősi várat idő vasfoga mállat.
Tehén tőgye begyullad, ha nem eleget fejik,
Reggeli nap sugara hajléktalanra esik.

Kietlen a puszta, dühöng a vágyam csendje...
Kiáltok vakvilágba, mi gyönyörök kertje.

Biciklikerék a nyolcassal kacsázik,
Kopasz kutya hóviharban ázik-fázik.
Leírt ember, tán' már nem lesz parkett táncos,
Pedig volt ő valamikor igen sármos.

Rám küldte a világ az ordas ebét,
Erdőn, nádason hajszol, hallom neszét.

Ettem áfonyát és rágtam fa kérgét
Bőrömön éreztem tél gyűlöletét.
Halk léptek is lehetnek halált hozók,
Táj vonít, küzdenek a hadakozók.

Ébren vagyok, de nekem mindig csak éj van,
Világgal bajlódok, mindig keresztút van…

Van még dolgom? Mint csepp a folyamban,
Felolvadok hömpölygő koromban.
Korolvasztó tüzére dobnám a szenvedésem,
Majd lentről kinevetem a saját temetésem…?

Még sosem voltam semmihez ily’ közel,
Derékig halálba ásva még küzdők ezzel…

Mangrove ágakon lépegetek,
Krokodil várja… le mikor esek.
Szemben velem hat méteres boa,
Látom… lassan kinyílik a szája.

Sorsom nyersanyagát mások (össze!) keverték...
Ha volna arcom, volna út… tovább mehetnék.

Vecsés. 2011. augusztus 12. - Kustra Ferenc József

A sötét rög jajveszékel
mag játszik a létezéssel,
fényre törve élni akar
táplálja a rothadt avar.

Szennyből született új élet
üvölti ég felé létét,
talán most már szintet léphet
igazolva léte tényét.

Szemlélő voltam – versben, HIAQ –ban és TANQ –ban.

Hú-hú, ez a jeges szélvihar, csak úgy támad a távvezeték drótok között,
Onnan, fanfárok hangja hallatszik! Valami megváltozott a drót-lét között?
Ez a torz lelkű gondolja, hogy sikere lesz, ha parodizál mező fölött?

Vagy azt gondolja, hogy tájfunt játszik, mint gyerekek –vitézt- fakarddal?
Akkor jobban várják őt, mint a halált, ki még csak ver a kardlappal,
Vagy lehet, hogy nem éri föl ésszel, hogy nincs siker jég-hó halmazzal?

Duruzsol a fanfárok nyekergése,
Síkit a dróthegedű lihegése…
Alkotás a hulló kristályok zizegése,
Megfázítós, hideg szél jeges melegsége…
*
Zúgó a szél: de vajh’
Merről jön? Mér, izzaszt kabát?
Meleg-hideg… reszket!
Most a gőgjét éli a szél,
És álnokul, csak jót mesél…
*
Gyökerestől kitépett fák körben mindenütt,
Bánatos ember szívében fájdalom beült…
A természet ereje tarol! Beteljesült!

***

Ez a szélvihar, a halál angyalának a lova,
Ami úgy tud vágtatni, hogy nincs is vasalt patkója?
Vagy ez a sok széllökés, támadó ordasok sora?

Ahogy elnézem a jeges szélvihart, oly’ mint orgia,
Azt is konstatálom magamban, hogy szépen lett megírva,
Egy nagy zenekarra, amit most előad, nem mammogva!
*
Akár, szép is lehet
Egy ilyen jeges tornádó.
Embertelen, nem kell!
*
Engemet ez a vihar inzultál!
Vagy mondhatnám, úgy látom, hogy vegzál...
Ha jobban figyelek… rondán szekál.

Mindezt jól látva, hallva, érezve,
A valóságban nem kételkedve,
Összehívtam az öregek tanácsát… ez én vagyok,
Hogy megtanácskozzuk, mikor, mit hoznak a holnapok…

Mindenki időben jött,
Senki nem ökörködött,
Mert a téli hideg-vihar téma,
Most aktuális, nem holnap… még ma!

Vezetésemmel rájöttünk, most van itt az ideje,
Még ha, ehhez embernek nem is nagyon van idege…
Fújj csak vihar… már várom, tavasznak majd lesz keletje!

Vecsés, 2017. december 23. – Kustra Ferenc József
Inzultál: sérteget, becsmérel – Vegzál: nyaggat, ostromol – Szekál: piszkál, ingerel

Erdő csupaszon,
Sok-sok kóró is fázik.
Ágzörgős hideg.
*
A kis napsugár,
Csak reszket hangtalanul.
Kopasz fák ágán.
*
Hideg, süvítő
Szél rázza az ágakat.
Rügyecske bújik.
*
Vén, kopaszos fák
Között, esti félhomály.
Lent avar fázik.
*
Vénülő fákra
Tódul a jeges hideg.
Levélhullás volt.
*
Hatalmas fenyők
Koronái fehérek.
Hóborította.
*
Hideg zúzmara!
Sötét felhők vad tánca.
Még élvezkednek.
*
Kéklő ködfátyol
Uralja el a tájat.
Erdők fehérek.
*
Óriás fenyők.
Koronái közt, napfény.
Fehér csillogás.
*
Fákat beborít
Hajnali fagykorona.
Szürke napkelte.
*
A Hold, lámpaként
Világol… hó tükrözi.
Fagyos éjszaka.
*
Fényt suhogtató
A szél. Hideg tükrözés.
Jégcsap-orgona.
*
Jégpáncélt ölt a
Pocsolya koszos vize.
Fakó csillogás.
*
Szél a tetőn él.
Hites szóval elkábít.
Jégcsaptördelő.
*
Kelő napsugár
Megtörik a jégcsapon.
Pirkadat fénye.
*
Fagyott jégkéreg.
Naplemente. Vörös hó.
Sima hó-párna.
*
Alkonyon, arany
Szinű még a hideg is.
Égbolt álarcban.
*
Szinek nélküli
Elfakult, a kép. Fehér.
Fagyott növények.
*
Fekete felhők.
Nagy pihék esnek folyvást.
Vakít fehérség.
*
Játszi szelecske,
Andalító csendben jön.
Hóvihar tombol!
*
Megnyugtató csönd
Övezi hópihéket.
Hótakaró él.
*
Jeges könnyeket
Szül a jeges fergeteg.
Hóvihar, csípős…
*
Napsütést várja
Levélkupac alatt fű.
Szendereg csendben.
*
Fagyott fűcsomó
Mély álomba merülve.
Új élet rejtek.

Vecsés, 2015. október 10. – Kustra Ferenc József
3-400 éve még Japánban úgy tartották, ha a haikuíró életében meg tudott írni 10 haikut, (senrjú -t) akkor ő már mester!

Logikus a télben…
Megyünk, csúszkálunk, a havon, jégen,
Mindez fölöttébb veszélyes télen.
A nagy örömből az következhet,
Hogy elesünk, és a lábunk törhet.

Életszerű télen…
Ha valaki elcsúszik télen, a jégen,
Akkor felmerülhet, hogy bizony, nem vétlen.
Elesett, gondatlan volt, mert nem vigyázott,
Azt hitte lehet… ő, a jéggel cicázott.
Vecsés, 2013. július 2. – Kustra Ferenc József