Tavaszvárással, télbúcsúztató…

(3 soros-zárttükrös)
A csendtől zúgó zajos erdőben, őspadon ülünk,
Ha csendben is, fogjuk kezünket, lélek-egyesülünk...
A csendtől zúgó zajos erdőben, őspadon ülünk.

(Senrjú duó)
Nézzük zöld erdőt,
Meglátjuk őzcsapatot.
Egymásnak vagyunk.

Március idusa már jő,
Micsoda langy’ a szép-idő…
Március idusa már jő.

Azért a kezed melege fölöttébb jólesik,
Csendben ücsörgünk, csukott szemmel, jó, hogy nem esik.
Lelkünket érzem, uralja végtelen szeretet,
És ez biz' régi már, jó érzés, nem hevenyészett!

(Bokorrímes)
Nagyon jó, hogy nem kell lelkünkbe semmit jól beszuszakolni,
Népies, egyszerű tevékenységgel, hosszan szuszmákolni…
Utálat hiányában nem kell nekünk rögvest szunyátolni.

(3 soros-zárttükrös)
Nem volt semmilyen havas telünk,
Már van tavasz, amit megleltünk…
Nem volt semmilyen havas telünk.

Ez nekünk egy nyugodt és igen boldog délután,
Egyetértve, együtt élvezzük a csend hallatán.

(Septolet)
Veled lenni,
Csendben ücsörögni,
Zöldet nézni,
Nem szunyátolni!

Megjött a tavasz,
Télnek utószakasz;
Szevasz!

Vecsés, 2020. március 2. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.
„Szuszakolni = belegyömöszölni – Szuszmákolni = lazsálni, bíbelődni – Szunyátolni = elbóbiskolni”

Itt, ahol zúg a négy folyó,
itt élünk már ezer éve,
itt voltunk egyszer gyermekek,
s hallgattunk tündérmeséket.
Itt éltek mind az őseink,
s hittük, hogy egyszer majd végre
nekünk is jut egy földdarab,
hol testünk nyugodni térhet.
verejtékcseppben, izzadón
dolgoztunk mindig keményen,
s mégis: kifosztott szolgaként
itt állunk koldusszegényen.
Éhbérért küzdve estelig
gürcöltünk, s hittük, cserébe
tisztesség övezi vén fejünk,
s nem kaptunk semmit sem érte.
Könnyektől ittas hajnalon
reszketve sír fel a lélek,
de már nem hallja senki sem,
bárhogy száll messze a szélben.
Csak a kegyetlen zsarnokok,
akik most belőlünk élnek,
s gúnyos szavakkal hirtelen
lelkünkbe taposnak mélyen.
Ők élvezik a földi jót,
melyért a te kezed kérges,
és az a zúgó négy folyó
miattuk háborog éppen.
Reszketve, zúgva hömpölyög,
s tarajos hullámszemével
mintha mondaná: Istenem!
Nézz le ránk! Nem bírom én sem.
Ne bántsd a gyöngét, nincstelent!
Szenvedtek eleget éppen!
Arra sújtsd bőszült haragod,
kikért oly koldusszegények.

Emlékezzünk egy percig most azokra,
kiknek tollukban olyan tinta volt,
hogy gyöngybetűt írt a pergamenpapírra,
s szinte ringatott benne minden szó.

Papírra írták minden tévedésük,
minden örömük, minden bánatuk,
s nem titkolták el magukba zárva,
mikor lelkükből bánat könnye hullt.

Emberek voltak, ahogyan más is,
de bennük sokkal több volt a szenvedély,
s úgy tudtak írni szinte minden nyelven,
hogy a papír is szinte már beszélt.


Magával sodorva minden érző lelket,
meleg szavakkal, szinte hallani,
hogyan szakad fel a lélegzetnyi csendben
az a tiszta hang, mit oly jó hallani.


Harag, és bosszú. Öröm, vagy bánat.
Vagy a féktelen, forró szenvedély,
minden, amely a lelkükből áradt,
a vékony papíron szinte újra élt.


És mi olvastuk. Annyira vágyva
minden sorát, és szinte minden szó
úgy vonzott magához bennünket mindig,
mint egy felcsendült bűvös zeneszó.


Ma is írnak még. Épp úgy, mint régen,
de papírok helyett sok helyen talán
billentyű hangja tör be a csendbe,
s másképpen szól a hangja is ma már.

Csak az érzések nem lettek mások.
Épp úgy van harag, öröm, szeretet,
s olyan jó, mikor lelkünkbe látva
szinte minden szó új erőt lehel.

Ma is hiszem, hogy mindegyik szó, mely
könnyet fakaszt a gyűrött papíron,
költők szívéből lecsurgott hála,
amely neked szól, mikor olvasod.

Egyszerű ember volt nagyapám,
nem ismerte a nagy világ.
Fejét kérges kezére hajtva,
nézett fel a fénylő napra.

Ő volt társa és ellensége,
tőle függött a vetése.
Ragaszkodott ő földhöz, röghöz,
minden apró göröngyhöz.

Örökké arról mesélt nekem,
milyen lenne az életem,
ha nem lenne nekünk itt a föld,
amin eddig annyit gürcölt.

Az élet akkor nem ér semmit,
nem szedhetnénk akkor krumplit.
Mondta nekem az én nagyapám,
hittem is neki bizonyám.

Egyszerű ember volt nagyapám,
nem ismerte a nagy világ.
Mikor végleg lehunyta szemét,
a földjén nyugtatta kezét.

A föld, a rög, mit úgy szeretett,
már semmi mást nem tehetett,
csak befogadta őt magába,
eggyé váltak a halálba.

Köröttem néma éjszakai csend van,
egy árva hang se szól sehol se már,
pokol tüzében őrlődöm miattad,
homlokom redőin verejték tanyáz.

Nem mozdul semmi. Még a szél sem rebben,
arcomra ült a döbbent némaság,
gyönge szívemet annyi bánat sújtja,
olyan jó volna szabadulni már.

Csak egyetlen percre tudnám elfeledni
mi oly mélyen, mardos, s a lelkembe váj,
csak egyetlen egyszer tudnám eltemetni,
mardosó kínom, mely börtönbe zár.

Csak egyetlen egyszer tudnék boldog lenni,
hisz annyit szenvedtem miattad már,
arcom már sápadt, hajamra hó hull,
múló életem hamar messze száll.

Olyan jó voltam, annyi mindent tettem,
bár tudom: nekem is épp úgy van hibám,
hisz ember vagyok. de lelkem épp oly tiszta,
akár egy áttetsző üvegpohár.