(Senrjon duó)
Este korán feküdtem,
Hajnalban, meg már elcsászkáltunk.
Micsoda álom…
*
Erőltetett menetben
Gyűrtük le ketten… ligeteket.
Micsoda álom!
**
(Leoninus)
Bagoly át volt fázva, szárnya kinyílta…, elrepült, éhséggel áldva.
Nem volt ugyan olyan kemény tél..., de az éhség is a holnaptól fél.
Bagoly amúgy meg jól repül, suhan…, sebesség szeretet kibuggyan.
**
(HIAQ duó – félhaiku lánc formátumban)
Valami furcsa volt,
Beledalolt mi…, fülembe.
Gyanú belém ücsült…
*
Valami furcsa volt,
Hallottam! (Erdőben vekker?)
Gyanúm erősödött!
**
(HAIfo duó – félhaiku lánc formátumban)
Kezdhetjük keresni?
Gyanú nagyon uralt.
Megálltam, ez vekker lehet!
*
Kezdhetjük keresni?
Veszetten csengetől…
Tisztás mely’ sarkában lehet?
**
(Leoninus)
Mérgesen ébredtem, mert este redőnyt le nem engedtem.
Mostan, hajnalban szemembe süt nap, tán’ még alszik a pap!
Elgondolkoztam, ha már igy esett, hogy a nap felkeltett!
Rájöttem közben, itt zörög a vekker..., tele van cekker.
Bagjunk’ hazaért-e? Elindult-e? Reggelije lesz-e?

(Bapeva)
Álom,
Hajnalban
Császkálgatunk.
Bagoly huhogott,
Vekker csenget amott.
Redőnyöm fenn felejtve,
Pap még alszik, én mérgesen,
Cekker zörög, titkokat rejtve,
Éhség űzi haza baglyunk szárnyát,
Nap süt szemembe, s ébredek mérgesen.

Vecsés, 2022. január 3. – Siófok, 2025. szeptember 2. Kustra Ferenc József – írtam alloiostrofikus versformában. A bapeva, Gránicz Éva szerző-, és poétatársam munkája.

Ablaknál ülök a vonatomon, a többi hely üres, látom vakon…
A villanyoszlopok, mind elrohannak mellettem, szoruló torok…
Nem unatkozok, mert néha őzeket is látok, ó… kisasszonyok!

Bámuláson kívül semmit ne tevékenykedek, de örülök, hogy leledzek.
Már unalmas, mert csak a tájat nézhetem, igy telik lassan életem…
Végtelen az út, láttam máris lakott és romos tanyabokrokat is!

Kattog alattam a kerekem, összeérésnél -kat… -kat… nem defekt ez alattam…
Volt már néha utasom is, most hallottam, hogy valaki lehúzta a Wécét is!
Huh! De ki vagy és hogyan kerültél ide? Nézem az ajtót, ki léphet be!

Nos, a szerzőtársam nem hagyott egyedül, nem ülök tehetetlenül…
Mondta, akkor szállt föl, mikor a gőzmozdony vizet vett föl…
Addig itt marad velem, míg megint nem lesz mozdonyom… víz vételem…
Mondtad, hogy ne üljünk itt éltlen-szomjan,
Igy hoztál kácsa zsíros kenyeret, meg kávét termoszban.

Nos, akkor majd újra élem, hogy az élet kissé unalmas egyedül nékem.

Jön az újabb élet rész, ami biz’ monoton… ha egyedül ülök a vonaton.
Bizony ilyen az életem, a sorsom élet receptre ezt írta föl nékem…
**

Jó, hogy találkoztunk, s elővettem a kávés termoszunk,
Ittunk lassan kortyolva, néztük a tájat bámészkodva.
Veled maradok kettesben, amíg víz van a gőzösben.
Tankoláskor majd leszállok és szépen hazaballagok.

Vecsés, 2024. augusztus 5. – Siófok, 2025. szeptember 1. -Kustra Ferenc József - Gránicz Éva Írtuk 2 szerzősnek. Az utolsó 4 sor a poétatársam munkája! Művünket az ötletvers ihletésével írtuk.

Már én is igen unom, hogy a számon.
Csak panasz szava tódul elő vádlón,
De egyedül vívom dicstelen harcom,
Közben szép lassan elvesztem az arcom.

Hiába van hű, szamuráj szellemem,
Ha azt alkalmazni nincs segedelmem.
Pedig a hovatartozás nagy erő,
Amit csak én tudok és miért nem ő?

Mint egy Ronin kóborlok a semmibe
És földerítem azt, minden részibe.
Nincs itt fa, bokor, épület és semmi,
Sőt körülnézek; nincsen is itt senki.

A kardom még éles, a kezem még gyors,
De, hogy használjam fel? Nem igényli sors.
Gím koszolódik, övem szakadozott,
Bajuszom számba lóg, életem kopott.

Magányos harcos? Nem viszem semmire,
Magányos harcost nem vesz be senki se.
Hiába az önbizalmam töretlen,
Ha a kilátásom matt és fénytelen.

Mélyalázattal helyekre kopogok,
De eredmény semmi, amit megfogok.
Üres a kezem, kiürül a lelkem,
Kóborlok, nem lelem egyedül helyem.

Kardom fenem, fényesítem, kirántom!
Belevágom semmibe... számat tátom,
Hogy milyen könnyen vágom szét a semmit,
Mely nagy eredmény, de nem látok senkit.

Egyet azért látok, sötét felhő jő,
Mi több az előző tetejére nő.
A nagy semmibe jól beborul az ég,
Eltűnik, az mi nem volt; a fényesség.

Fura „kincs” a vak kilátástalanság,
Sokaknak ez az igazi szabadság.
Én nem ilyen vagyok, tovább keresek…
Tán’ semmibe… még sikeres lehetek?

Budapest, 2000. augusztus 28. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Fáradt, élettől barázdált homlokát,
Véste hosszú-hosszú éveken át
Munkához való kedve, becsülete;
Nehéz élete nem maradt elrejtve.

Minden könnycsepp, mely legördült rajta,
Néha olyan volt, mint a megáradt Rajna.
De ő csak éjjel, mikor senki sem látta,
Meggörnyedt izmos, erős, széles háta.

Egy könnycsepp áztatta lefelé arcát,
Feltöltötte az élet véste barázdát.
Ő hátrahagyta szegényes faházát,
Magányosan folytatta szélmalomharcát.

Amit nem tudott legyőzni soha,
Érezte, sorsa hiába mostoha.
Hiába tudta, legfőbb erénye:
Soha foltot nem látott becsülete.

És mégis, magát legyőzöttnek érzi,
Ezt az emléket hiába féltve meséli.
Türelme határát nemsoká eléri;
Miért lett a világ ilyen,? Sehogy sem érti.

Künn a háztetőkön hótakaró,
a szekér nyomán csikorog a tél,
igás hátán vastag lótakaró,
ne bántsa őt sem, ha felsüvölt szél.

Lámpás fénye sejtelmesen pislog,
könnyed valcert jár a hóesésben,
ahogy a lánykák ruháján csillog
udvari bálon a szép mesékben.

Dombok alatt szunnyadó parasztház
tört ablaka sárga fénnyel táncol,
fenyvesek ölében egymagában áll,
s mesét álmodik a gyönyörű nyárról!