Az én anyám sosem volt gazdag,
nem adott drága kincseket,
de mindennél többet ért, nékem,
hisz tőle kaptam az életet.
Ápolt és felnevelt engem,
virrasztva annyi éjjelen,
s amikor fáztam vagy sírtam,
magához ölelt csendesen.
Felnőttem. Szálltak az évek,
de utam bárhová vezetett,
mellettem volt, ha bántott
a sors, hogy vigaszom legyen.
Csillogó szemébe nézve
csodálhattam a kék eget,
mely derűs volt. Vidám és tiszta,
amikor reám nevetett.
Oly gyorsan szálltak az évek,
s az a csillogó kék szeme
lassan kihúnyt, és hajára
ködöt szitált a tél dere.
Amikor csendesen elment,
akkor is értünk könnyezett,
s utolsó szemvillanása
akkor is minket keresett.
Fájt. Hisz oly árva lettem,
akár a hulló levelek,
melyek az őszi szélben
avarszőnyeget hintenek.
Ma már csak álmomban látom,
de mikor ott vagyok vele,
egy percre gyermekké válva
újra élem az életet.
Ez a nap ragyogjon érted,
hisz ekkor kaptad az életet,
s ugyanúgy, ahogy te egykor,
ma én is teérted könnyezem.
Reszkető kezemben mécses,
s a virág, mit sírodra teszek,
azt jelzi: szeretlek most is,
s míg élek, el nem feledem
mindazt, mit tetőled kaptam,
s ha egyszer én is elmegyek,
várj reám, ahol az álmunk
újra álmodjuk odalent.
nem adott drága kincseket,
de mindennél többet ért, nékem,
hisz tőle kaptam az életet.
Ápolt és felnevelt engem,
virrasztva annyi éjjelen,
s amikor fáztam vagy sírtam,
magához ölelt csendesen.
Felnőttem. Szálltak az évek,
de utam bárhová vezetett,
mellettem volt, ha bántott
a sors, hogy vigaszom legyen.
Csillogó szemébe nézve
csodálhattam a kék eget,
mely derűs volt. Vidám és tiszta,
amikor reám nevetett.
Oly gyorsan szálltak az évek,
s az a csillogó kék szeme
lassan kihúnyt, és hajára
ködöt szitált a tél dere.
Amikor csendesen elment,
akkor is értünk könnyezett,
s utolsó szemvillanása
akkor is minket keresett.
Fájt. Hisz oly árva lettem,
akár a hulló levelek,
melyek az őszi szélben
avarszőnyeget hintenek.
Ma már csak álmomban látom,
de mikor ott vagyok vele,
egy percre gyermekké válva
újra élem az életet.
Ez a nap ragyogjon érted,
hisz ekkor kaptad az életet,
s ugyanúgy, ahogy te egykor,
ma én is teérted könnyezem.
Reszkető kezemben mécses,
s a virág, mit sírodra teszek,
azt jelzi: szeretlek most is,
s míg élek, el nem feledem
mindazt, mit tetőled kaptam,
s ha egyszer én is elmegyek,
várj reám, ahol az álmunk
újra álmodjuk odalent.
Talán a sok fény volt a végzeted,
Kezdve mikor szobádban
a napraforgókat festetted.
Ez volt a te varázslatos vágyad,
olyan szemekkel nézve,
amelyek túl fényesnek látták a világot,
s megvonta a józan érzéseid,
melyek ellen senki s semmi sem segít.
Kóborló különc voltál,
aki átölelte a mindenséget.
Pazar álmaid lettek a véged.
A föld már nem volt elég –
szíved csillagok után vágyott.
Nem engedtél magadnak egyetlen korlátot,
s nem ismertél el bármi gátló rácsot,
mintha azok a csodás napraforgók
az apró, bérelt szobádban
soha el nem hervadtak,
de örökké eszmédben virultak,
és megtalálták magasztosabb helyük
egy ragyogó és csillagos éjszakán,
s vakító sárga fénnyel töltötték be az eget.
Alatta a falu álomba burkolódzott,
de a templomtorony és a karcsú ciprus
a varázslatos magasságok felé ágaskodtak
mintha részesei lennének a csodás csillagoknak.
Borzongok amint sóvárgó szívedbe nézek –
ott található szenvedélyed és a fények.

Gyere szerelem…
A játszótér melletti árnyas padon,
Elvájkálgatok volton, a múltunkon.
Közben meg csak Tégedet várlak, mert Te vagy a jövőm,
Hiányzol, itt lehetnél már… mikor jössz, érdeklődőm?
(3 soros-zárttükrös)
Szívre nincs is amúgy szükség, ha ketten vagyunk átölelkezve élednek,
Mi akkor együtt örülünk a fák lombján épphogy átszüremlő fényeknek…
Szívre nincs is amúgy szükség, ha ketten vagyunk átölelkezve élednek.
(Senrjon duó)
Most nem vagy itt, röpködnek
Az üres, el nem mondott szavak.
Árnyak, még várnak!
*
Szeretlek… vezekelek?
Mi oka lehet magányomnak?
Kitartón várlak!
*
(Anaforás, belső rímes, 3 soros-zárttükrös)
Élményként nézem közben, ahogy a gyerekek játszanak,
Élményként nézem, hogy a homokozóban már alkotnak…
Élményként nézem közben, ahogy a gyerekek játszanak.
(Senrjú)
A szív még remél,
Múltunk bennem, oly’ régen.
Gyere, hiányzol!
*
(Septolet)
Életem a pokol,
Hiányzol,
Gyere... hibázol.
Meztelennek születtünk,
Hibás a lelkünk...
Szenvedélybeteged vagyok.
Hótorlaszok?
*
(3 soros-zárttükrös, bokorrímes)
Csak várlak, hosszan várlak…
Ölelve csókolnálak…
Csak várlak, hosszan várlak…
Vecsés, 2020. szeptember 3. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.

Szerintem születésem óta les engemet a sötétség,
Minél jobban öregszem, egyre csak csökkenve-nő a kétség.
Szerintem születésem óta les engemet a sötétség.
*
(Kereszt rímes duó)
A jó öreg Mester folyton a nyomomban van
Néhányszor ijedtem... jól rám hozta a szívbajt.
A jó öreg Mester szerintem oly' tévedésben van...
De ettől még küldheti akarattal rám a szívbajt!
Voltam én ’Go’ tanfolyamon és nyolc lépést fejből visszamondtam.
Egyik edzőnk világbajnok is volt… Ilyet még ő sem tud mondta,
De én megnyugtattam, hogy biz' bűnügyi nyomozó vagyok, mondtam,
Hogy filmszerű a memóriám, áldott-szerencsés vagy te, mondta!
*
(Senrjon trió)
Kuszálódó gondolat
És köveim is kuszálódnak!
Játék heve él!
*
Gondolatim, jó sokan
Beszélgetnek öreg Mesterrel…
Életjáték él!
*
Kőpadlón élek immár,
Nem érem föl asztalt… játszanék!
'Go' játék a vég…
*
(Septolet)
Ez lesz,
Míg nem lesz
Halál uralma
Élet ura.
Mester fen kaszát.
Irgalmát…
Az irgalmatlanságát…
Vecsés, 2021. november 29. – Kustra Ferenc József

Az élet, maga egy nagy vasúti állomás,
Innen megy és jön vissza a vonat-utazás.
Van itt mellékvágány, meg váltó és indóház,
Az életben, hogy van meleg váróterem… máz?
Van resti, meg szerszám-takarítószer raktár
És van vonatunk, ami nem is állt meg ma már.
Szokott lenni télen hófúvás és ebből jeges hóakadály,
Mikor is a vonatunk elakad, így marad a ködös homály…
Van itt még, jó nagy, nyitott, töredezett és szeles peron,
Ott kell várni, felszállni és már fent vagyunk vonatunkon.
De van ám itt peronlakó, aki kiszorult a meleg váróból,
Ő olyan, mint bepiszkított macska, amit jól kivágtak a házból…
Peronlakó ül és alszik, ha tud, sínközeli rozzant padon,
Zacskóban tartja lopott kenyerét, pad alatt, lent a betonon.
Olyan szegény ő, hogy ez a lelkiségét, az eszét befedi,
Keskeny perontető alá, a vihar az esőt is beveri.
Télen van, hogy a szél a perontető alá is behordja a havat,
Peronlakó az összes göncét fölveszi, sírósan várja a nyarat…
Inni sem tud, erre sincsen pénze, ivóvíz meg csak a vécében van.
Nem tud ő sokat, de a túléléshez irtózatos szerencséje van…
Én is csak egy peronlakó vagyok, sokszor nem is férek el a padon…
Nos, ilyenkor fúj vagy esik, nincsen más helyem, mint pad mellett a beton…
Az életútam soha nem volt hozzám kegyes, életem nem kellemes.
Életútam, hozzám nem volt kegyelmes… mindig én voltam: a névleges.
Vecsés, 2022. október 30. – Kustra Ferenc József – Íródott; önéletrajzi írásként.

Értékelés 