Idő 
Értékelés 
Értékelés Ha van Sorsom, hát az bizony nem szeret.
Csak messziről, túloldalról integet.
Szerencse adó jó isten, add nekem,
Hogy ne kelljen, így... jobb legyen életem!
Volt már felettünk mennykő is, tán' több ezer,
Lopakodós az alkonyat, körbeteker.
De engem Ők csak kevésbé szeretnek,
Úgy gondolják, senki vagyok... eretnek.
Villám-szimfónia szól a sötétlő égből,
Feketés füst száll a sors hajókéményéből.
A forró vaskazánban fekete kőolaj ég,
A sors tán' részegen henceg; a kezdet már a vég.
Mindig is a mézes ajkaival csábított,
Én elvesztem örvényében, ő csak ámított!
Lehúzott a mélybe...
Le a meredélybe.
Jobb volna végre embernek lenni!
Embernek, másnak nem... soha semmi!
Vecsés, 2012. január 6. – Kustra Ferenc József. íródott önéletrajzi írásként.
Csak messziről, túloldalról integet.
Szerencse adó jó isten, add nekem,
Hogy ne kelljen, így... jobb legyen életem!
Volt már felettünk mennykő is, tán' több ezer,
Lopakodós az alkonyat, körbeteker.
De engem Ők csak kevésbé szeretnek,
Úgy gondolják, senki vagyok... eretnek.
Villám-szimfónia szól a sötétlő égből,
Feketés füst száll a sors hajókéményéből.
A forró vaskazánban fekete kőolaj ég,
A sors tán' részegen henceg; a kezdet már a vég.
Mindig is a mézes ajkaival csábított,
Én elvesztem örvényében, ő csak ámított!
Lehúzott a mélybe...
Le a meredélybe.
Jobb volna végre embernek lenni!
Embernek, másnak nem... soha semmi!
Vecsés, 2012. január 6. – Kustra Ferenc József. íródott önéletrajzi írásként.
Ő volt nekem, Dobay Joci bácsi.
Szívesen mondtam volna, hogy; ácsi!
Nyolcvanegy volt, eljárt már az idő…
Az én szívemben örök emlék ő.
Olyan volt, kit mindenki szeretett,
Sugárzott belőle a szeretet.
Ember volt ő végig nagybetűvel.
Vele beszéltem úgy: mint EMBERREL.
Megtisztelt az élet, hogy ismertem,
Hogy a tanítómnak nevezhetem.
Apám mellett a második ember,
Ki formált engem, hogy legyek ember.
Tegnap utolsó útja... kísértem,
Az utat jártam, könnyemet nyeltem.
Csak arrafelé ment a tanítóm,
Visszaúton meg csak én, szorongón.
Elment a tanítóm, csak itt hagyott!
Lám az élet mellettünk elfutott…
Én most imádsággal kérem, Isten
Hosszú utadon végig segítsen.
Elment a tanítóm…
Vecsés, 2001. május 19. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként!
Szívesen mondtam volna, hogy; ácsi!
Nyolcvanegy volt, eljárt már az idő…
Az én szívemben örök emlék ő.
Olyan volt, kit mindenki szeretett,
Sugárzott belőle a szeretet.
Ember volt ő végig nagybetűvel.
Vele beszéltem úgy: mint EMBERREL.
Megtisztelt az élet, hogy ismertem,
Hogy a tanítómnak nevezhetem.
Apám mellett a második ember,
Ki formált engem, hogy legyek ember.
Tegnap utolsó útja... kísértem,
Az utat jártam, könnyemet nyeltem.
Csak arrafelé ment a tanítóm,
Visszaúton meg csak én, szorongón.
Elment a tanítóm, csak itt hagyott!
Lám az élet mellettünk elfutott…
Én most imádsággal kérem, Isten
Hosszú utadon végig segítsen.
Elment a tanítóm…
Vecsés, 2001. május 19. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként!
Szabadságharcainkra emlékezve…
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
Szabadság bizony azt jelenti, nem vagyok én korlátozva!
Tetteimnek, cselekedeteimnek, nincsen akadálya.
Korlátlanul élhetek az élet adta lehetőséggel,
És a helyzeti előnyöket kihasználhatom bőséggel.
Tudjuk, hogy már az ókori "demokráciák" is léteztek,
De ez, hogy lehetett, amikor rabszolgákkal rendelkeztek?
Ott a szabadság és demokrácia gazdagok sajátja volt,
Aki bizony más rétegbe tartozott, az ebből biz’ kizárt volt.
Ismerünk ma szabadsághirdető államokat,
De ott is rendfenntartók gátolják az „álmokat”!
*
Lélek, börtönét
Irányítja, test vágya.
Vágya… szabadság.
*
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
*
Szabad emberek parancsra mennek háborúba,
Meg az erdőbe laknak, éhezve, nylon sátorba…
Szabad ember kétszázzal száguld autópályán,
És szabad ember az őr, a vagonok közti vártán?
Szabad a gyermek, ki iskolába jár, művelt legyen...
De ha, ellóg, akkor törvény kényszeríti, hogy menjen.
Szabadság, hogy a tolvaj, bátran lophat, ilyet tehet,
Ha elkapják, jog kényszeríti, börtönbe is mehet.
Szabad-e a tigris, India ősi lakója?
Hogy lenne az, amikor épp ember az irtója.
*
Vágy, szabadságra,
Boldog élet, nincs korlát.
Megtestesült lét.
*
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
Az ember mindig is, nagyon vágyta a korlátlan szabadságot,
És mindig szította a lelkében, az ezért lobogó lángot.
Már az ősember, ha jóllakott, leült és a semmit tette,
Ez volt a szabadsága, ezt vágyta és ezt meg is tehette.
De ha megéhezett, mi kényszer... ő meg a családja… mehetett!
Ha enni akartak, jöttek a körülmények… mi mást tehetett?
Szabadság és demokrácia, embertömegek vágyálma,
Ha ez megvalósulna, ez volna az élet netovábbja…
*
Vágyott szabadság,
Lét boldog, nincs korlátja.
Felszabadultság.
*
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
Ember fia és lánya, csak áltatja magát,
Mikor hangoztatja fennen a szabadságát.
Jó is lenne, ha ez volna, de mindig vannak új körülmények,
Meg vannak mások által generált, kedvezőtlen események.
Talán a szabadság inkább az, hogy alkalmazkodunk,
És ennek keretén belül, úgy teszünk, ahogy tudunk.
Vágyhatjuk persze a korlátlan demokráciát, szabadságot,
Lélek hadd örüljön, és várja... szabadságot, szabad világot.
*
Vágy szabadsága…
Korlát nélkül lét boldog?
Teljestelen lét…
Vecsés, 2015. április 19. – Kustra Ferenc József – íródott; versben és senrjúban…
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
Szabadság bizony azt jelenti, nem vagyok én korlátozva!
Tetteimnek, cselekedeteimnek, nincsen akadálya.
Korlátlanul élhetek az élet adta lehetőséggel,
És a helyzeti előnyöket kihasználhatom bőséggel.
Tudjuk, hogy már az ókori "demokráciák" is léteztek,
De ez, hogy lehetett, amikor rabszolgákkal rendelkeztek?
Ott a szabadság és demokrácia gazdagok sajátja volt,
Aki bizony más rétegbe tartozott, az ebből biz’ kizárt volt.
Ismerünk ma szabadsághirdető államokat,
De ott is rendfenntartók gátolják az „álmokat”!
*
Lélek, börtönét
Irányítja, test vágya.
Vágya… szabadság.
*
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
*
Szabad emberek parancsra mennek háborúba,
Meg az erdőbe laknak, éhezve, nylon sátorba…
Szabad ember kétszázzal száguld autópályán,
És szabad ember az őr, a vagonok közti vártán?
Szabad a gyermek, ki iskolába jár, művelt legyen...
De ha, ellóg, akkor törvény kényszeríti, hogy menjen.
Szabadság, hogy a tolvaj, bátran lophat, ilyet tehet,
Ha elkapják, jog kényszeríti, börtönbe is mehet.
Szabad-e a tigris, India ősi lakója?
Hogy lenne az, amikor épp ember az irtója.
*
Vágy, szabadságra,
Boldog élet, nincs korlát.
Megtestesült lét.
*
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
Az ember mindig is, nagyon vágyta a korlátlan szabadságot,
És mindig szította a lelkében, az ezért lobogó lángot.
Már az ősember, ha jóllakott, leült és a semmit tette,
Ez volt a szabadsága, ezt vágyta és ezt meg is tehette.
De ha megéhezett, mi kényszer... ő meg a családja… mehetett!
Ha enni akartak, jöttek a körülmények… mi mást tehetett?
Szabadság és demokrácia, embertömegek vágyálma,
Ha ez megvalósulna, ez volna az élet netovábbja…
*
Vágyott szabadság,
Lét boldog, nincs korlátja.
Felszabadultság.
*
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
Ember fia és lánya, csak áltatja magát,
Mikor hangoztatja fennen a szabadságát.
Jó is lenne, ha ez volna, de mindig vannak új körülmények,
Meg vannak mások által generált, kedvezőtlen események.
Talán a szabadság inkább az, hogy alkalmazkodunk,
És ennek keretén belül, úgy teszünk, ahogy tudunk.
Vágyhatjuk persze a korlátlan demokráciát, szabadságot,
Lélek hadd örüljön, és várja... szabadságot, szabad világot.
*
Vágy szabadsága…
Korlát nélkül lét boldog?
Teljestelen lét…
Vecsés, 2015. április 19. – Kustra Ferenc József – íródott; versben és senrjúban…
Fába, bele- vágtam magamat, mint ács apám régen a szekercét,
És mindig jó munkát végzett, ezért odaadta volna mindenét.
A szekerce éle is egymagában árválkodott a gerendában,
Apám pedig jó ács volt, híres, hozzáértő, messze a hét-határban.
Én magamat már rosszul, szúette gerendába vágtam,
Hogy már ilyen és régen lejárt és avult, azt nem láttam…
Pedig mindig reménykedtem, ha én egyszer belevághatom…
És többször is megvolt... de már látom, sikertelenség gátom!
Bizony, nincs itt jó-tanács, kire mit rótt az élet!
Csak öregen derül ki, hogy az ember mivé lett…
Vecsés, 2015. március 8. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.
És mindig jó munkát végzett, ezért odaadta volna mindenét.
A szekerce éle is egymagában árválkodott a gerendában,
Apám pedig jó ács volt, híres, hozzáértő, messze a hét-határban.
Én magamat már rosszul, szúette gerendába vágtam,
Hogy már ilyen és régen lejárt és avult, azt nem láttam…
Pedig mindig reménykedtem, ha én egyszer belevághatom…
És többször is megvolt... de már látom, sikertelenség gátom!
Bizony, nincs itt jó-tanács, kire mit rótt az élet!
Csak öregen derül ki, hogy az ember mivé lett…
Vecsés, 2015. március 8. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.
Vízióm a jövőről…
Az én utam felett boldog gerlék búgnak,
Vadludak vében, csak úgy, előre húznak!
Ők nem néznek a napba, így nem vakulnak.
Az én utam, előttem kanyarog a végtelenbe,
Nem is látom a végét… talán a reménytelenbe…
De biztos, hogy megy tovább… mint eddig az esztelenbe.
Tarkítják a bombatölcsérek,
Ezekben meg csapadékvizek.
Araszolok… minek válldíszek?
Érzem életfáradtságot, utam le fog járni,
Végül is a tócsák közt négykézláb fogok mászni?
Közben majd rám csap a vihar! Így fogok átázni...
Szabad vagyok, mint egy nyüzsgő közlegény a bukott hadseregben.
Földhöz rögzítenek a láncaim, földhöz ragadt marad létem.
Csak lépdelek én a vaksötét éjszaka fekete lépcsőin.
Élek nem létező visszhang, visszavert, élettelen szavain!
De jó fent a boldog gerléknek, hallom, ahogy búgnak,
Szeretik ők egymást, majdnem egymásba belebújnak…
Látom, megvan a sártengerem… ez alap öngúnynak.
Hosszú utamon volt több átrakodó állomás
Meg, látom, mily’ zsírozatlan minden… csodálkozás.
Jól átrakodni nem sikerült, maradt álmodás…
Visszanézek, hátul már nincsen is út, sőt leomlott az alagút,
Elől meg a sok tócsa, meg sártenger, ez aztán nem diadalút…
Jól látom, vagy csak képzelődőm? Kell keresni egy koronatanút?
Hosszú utamat én már bejártam, szívem, szívből sokszor vérzett,
A lelkem jóformán be sem tudna számolni, közben mit érzett…
Mert a sokkoló behatásokra, nem is tudni, hogy mivé lett.
Éjjel sem volt soha enyém, nem pihenhettem, de a hajnal útra kél,
Lelkem a láncain kívül ugyan mit veszíthet, tán’ semmitől sem fél…
Igaz, realista, így tudja, hogy reménytelenül semmit nem remél.
Életutam, maga a langy mocsok volt, csak gáncsoskodás és árulás,
Meg nem értés, ellenállás, ezért lett a végső és örök fásulás…
Minek élni, ha a világ szemét, a kis jóindulat meg álruhás…
Volt nekem is jó-barátom nem is csak egy és mindenik koromban,
De mind „orgyilkos” áruló lett, lesnem kellett, ki van a nyomomban…
Megoldás sosem volt, csak dühöngtem, mint vihar a tengerszorosban.
Rángattam én a vészharangomat, de itt senki… nem is hallották!
A pusztában egyedül? Kik problémát hallották, visszahajtották!
Van, kinek van! Nekem is elkelt volna egy "támogató" jó-barát!
Nincs itt koronatanú, nincs még egy görbült út jelzőtábla sem,
El fogok tévedni? Lehet a sorsom, hogy tócsában végezzem?
Azt sem látom tisztán, mi a jobb, ha tartom magam, vagy vétkezem?
Ilyen gané utat rendelt nekem a sorsom
Ez az örökre kapott, saját életboltom,
De a nagy baj, hogy mindig üres volt a polcom…
Az utam, látom, megy, belevész a ködbe,
Sőt, belevezet valamilyen erdőbe…
De ott nem tudok pihenni, mint erődbe.
Bizony, hogy tudom, mi lesz a vége, eljön, majd abbamaradhat a harcom,
Fájdalmas a lét, hát még a vég, de igyekszek… mosoly díszíti az arcom…
Nem is látok sehol senkit, aki legalább sajnálna,
És csak gondolom, hogy ez a fájós lelkemnek használna!
Senki, senki! Enyém a sáros, tócsás utam magánya.
A vadludak vében, látom, a légi folyóson csak húznak!
Utam felett boldog gerlék, boldogan, szeretetben búgnak…
Vecsés, 2016. március 18. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.
Az én utam felett boldog gerlék búgnak,
Vadludak vében, csak úgy, előre húznak!
Ők nem néznek a napba, így nem vakulnak.
Az én utam, előttem kanyarog a végtelenbe,
Nem is látom a végét… talán a reménytelenbe…
De biztos, hogy megy tovább… mint eddig az esztelenbe.
Tarkítják a bombatölcsérek,
Ezekben meg csapadékvizek.
Araszolok… minek válldíszek?
Érzem életfáradtságot, utam le fog járni,
Végül is a tócsák közt négykézláb fogok mászni?
Közben majd rám csap a vihar! Így fogok átázni...
Szabad vagyok, mint egy nyüzsgő közlegény a bukott hadseregben.
Földhöz rögzítenek a láncaim, földhöz ragadt marad létem.
Csak lépdelek én a vaksötét éjszaka fekete lépcsőin.
Élek nem létező visszhang, visszavert, élettelen szavain!
De jó fent a boldog gerléknek, hallom, ahogy búgnak,
Szeretik ők egymást, majdnem egymásba belebújnak…
Látom, megvan a sártengerem… ez alap öngúnynak.
Hosszú utamon volt több átrakodó állomás
Meg, látom, mily’ zsírozatlan minden… csodálkozás.
Jól átrakodni nem sikerült, maradt álmodás…
Visszanézek, hátul már nincsen is út, sőt leomlott az alagút,
Elől meg a sok tócsa, meg sártenger, ez aztán nem diadalút…
Jól látom, vagy csak képzelődőm? Kell keresni egy koronatanút?
Hosszú utamat én már bejártam, szívem, szívből sokszor vérzett,
A lelkem jóformán be sem tudna számolni, közben mit érzett…
Mert a sokkoló behatásokra, nem is tudni, hogy mivé lett.
Éjjel sem volt soha enyém, nem pihenhettem, de a hajnal útra kél,
Lelkem a láncain kívül ugyan mit veszíthet, tán’ semmitől sem fél…
Igaz, realista, így tudja, hogy reménytelenül semmit nem remél.
Életutam, maga a langy mocsok volt, csak gáncsoskodás és árulás,
Meg nem értés, ellenállás, ezért lett a végső és örök fásulás…
Minek élni, ha a világ szemét, a kis jóindulat meg álruhás…
Volt nekem is jó-barátom nem is csak egy és mindenik koromban,
De mind „orgyilkos” áruló lett, lesnem kellett, ki van a nyomomban…
Megoldás sosem volt, csak dühöngtem, mint vihar a tengerszorosban.
Rángattam én a vészharangomat, de itt senki… nem is hallották!
A pusztában egyedül? Kik problémát hallották, visszahajtották!
Van, kinek van! Nekem is elkelt volna egy "támogató" jó-barát!
Nincs itt koronatanú, nincs még egy görbült út jelzőtábla sem,
El fogok tévedni? Lehet a sorsom, hogy tócsában végezzem?
Azt sem látom tisztán, mi a jobb, ha tartom magam, vagy vétkezem?
Ilyen gané utat rendelt nekem a sorsom
Ez az örökre kapott, saját életboltom,
De a nagy baj, hogy mindig üres volt a polcom…
Az utam, látom, megy, belevész a ködbe,
Sőt, belevezet valamilyen erdőbe…
De ott nem tudok pihenni, mint erődbe.
Bizony, hogy tudom, mi lesz a vége, eljön, majd abbamaradhat a harcom,
Fájdalmas a lét, hát még a vég, de igyekszek… mosoly díszíti az arcom…
Nem is látok sehol senkit, aki legalább sajnálna,
És csak gondolom, hogy ez a fájós lelkemnek használna!
Senki, senki! Enyém a sáros, tócsás utam magánya.
A vadludak vében, látom, a légi folyóson csak húznak!
Utam felett boldog gerlék, boldogan, szeretetben búgnak…
Vecsés, 2016. március 18. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.
