Hétköznapi pszichológia…

(Bokorrímesben)
Van, hol lassabban múlik az idő, van, hol jól "latoltan"…
Van, amikor nem telik az idő, de van elhantoltan…
Van úgy, hogy rohan, az idő, és nem is összehangoltan…

(Közbeni változások: önrímben)
Hajnalban, bársonyos még a sötétség és ő az ég ura!
Aztán hirtelen felkel a nap, és a fény lesz, ég főura!
A bársonyos sötétség, már loholva visszaszól: este ismét ő lesz az ég ura…
Az immár reggeli napfény, szeretettel csak körülnéz, mert ő lett az ég főura!

(Senrjon csokor)
Az idő csak megy, halad,
Reá szükség, mindig nagy akad!
De, ez elsiklik…
*
Az idő bársonyosban
Sem áll meg, monotonon halad!
De, fel sem tűnik!
*
Az idő hajnalfényben
Is rohanva csoszog előre!
De, észrevétlen.
*
Az idő napközben is
Csak folyik a homokórában.
De, még le is jár…
*
Az idő nem tiszteli
Természetet, meg az embert sem.
De, halált igen!
*
Az idő, csak halállal
Nem bír el, útja ott megszűnik!
Az idő után?
*

(3 soros-zárttükrös)
Az idő, maga a lét, láthatatlan pillantok tömkelege,
Sok picinyi történés lesz, mi egyberagadtak egyvelege…
Az idő, maga a lét, láthatatlan pillantok tömkelege.

Vecsés, 2020. december 25. – Kustra Ferenc József – íródott; versben.

Árnyas terasz alatt, fon a lány.
Mi járhat fejében, az csak talány.
Most kósza szálak eggyé válnak.
Kéz, és láb ősi ritmust járnak.

Mint misztérium, olybá tűnik.
Az idő sodra tán megszűnik.
Egy varázslatos pillanatra,
visszafelé forog a rokka.

Eszébe jut egy vidám tavasz.
Mikor még fényes volt a terasz.
Kedvese járt rajta peckesen,
és rá mosolygott kedvesen.

Ma messze van tőle a párja.
Távoli harcmezöket járja.
Vitézül harcol a hazáért.
Mit meg nem adna csókjáért.

A pokolban égjen minden eltorzítás,
Úgymint erkölcsi s polgári ellenmondás,
Vagy didaktikus és utópisztikus illúzió.
Egy fura démon bujkál bőröm alatt.
Az ősi sikoly mellemben tombol:
Ma este az ördög testemben rombol.

A végtelen tér, örök idő
És mozgás szentháromsága!
Kínomban harcias hálózatot szőttem.
Három sötét korszakot torzítva éltem át,
És mélyen ittam
Érzelmeim szenvedélyét tompítani,
De tüzem ereklyéit nem tudtam
A porból mozdítani.

Visszadobnám minden rozsdás
Lánc-szemét a korlátolt tudásnak
A sors ingatag odújába
És elszakítanám láncaimat
Hogy a sorssal tudjak tanácskozni
A tudatlanság atomát hasítanám
Mely leköti az idő konfigurált tartamát
De le vagyok kötve egy fura démon által
Melynek csak rím és ritmus eledele
És mely a mozgás, tér és idő
Elítélt gyermeke.

Mézes és epés adagokban,
Örömteli és bánatos porciókban,
Van földi sorsunk kimérve.

Az Édenre melyet elhagytunk
Mégis vissza gondolunk
De az üdvösség még nincs elérve.

De majd eljön az a hajnal
Mikor méz és epe, bánat s öröm,
Többé nem ural felettünk;

Mikor az ember megváltása
Isteni győnyőrben ragyog
És mindannyian szabadon lélegzünk.

Délen, közel a parthoz, a tenger citrom zöld,
és a lemenő nap olyan mint egy korong érett görögdinnye.
A ciprusok otthona a dombok zöld lejtőjén található
amint a füves talaj emelkedik a strand mögött.
A sötét sziklák saját tartósságuknak tanúi.

Elmúlt időkben ókori hajók az öbölben lehorgonyoztak,
a nehéz vas horgokat lesűllyestették a zöld mélységbe,
és a hajó legénysége, szomjasan és a tengertől strapásan,
partra szált és vizet és vörös bort követelt.
Idegen földről hozott rakományukat aranyra cserélték.
Részegen és telt hassal elégítették ki testi vágyaikat
hajlandó vagy kényszerített némberekkel,
míg végül is visszatértek a hajóra,
hogy azt a mélyebb vágyakozást kielégítsék
melyet csak úgy tudták csillapítani ha az összes
vitorlát felvonva a hullámokon hajóztak.

És ma is, mint elmúlt időkben,
a tenger citrom zöld a part közelében, és
a lemenő nap egy korong érett görögdinnye.
A ciprusok még ma is az emelkedő
dombok zöld lejtőjén otthonodnak,
és a sziklák, mint mindig, sötét
tanúi a saját tartósságuknak.