Visszatekintek a semmire…

A régmúlt időmben, hősi várban laktam,
Ez volt a sorsom, sikerült, jól belaktam…
A régmúlt időmben, hősi várban laktam.

Ez azonban már igen régen volt,
Emlékeim szépsége már ki holt…
Ez azonban már igen régen volt.

Váramban, már nincs meg az öreg szálkás padló,
Összeomlott az istálló, jó, hogy már nincs ló…
Váramban, már nincs meg az öreg szálkás padló.

Üvegeket az idő, dühében kitörhette,
De most meg, sok pók dolgozik, a fonál mestere…
Üvegeket az idő, dühében kitörhette.

Az elmúlás némasága szinte zúg, és így jól kihallatszik,
Az én lerongyolódott váramba, már árva gyermek sem játszik…
Az elmúlás némasága szinte zúg, és így jól kihallatszik.

A régi udvarban volt fák, látom kórók, mert mind villámsújtottak,
Így éltem vége felé, bizony a látottak nem csodálatosak…
A régi udvarban volt fák, látom kórók, mert mind villámsújtottak.

Az én ódon rég' váram, már csak elmálló kövek nagy halmaza,
Amiről beszéltem, már csak ballada, a múltamnak ablaka…
Az én ódon rég' váram, már csak elmálló kövek nagy halmaza.

Vecsés, 2020. június 11. – Kustra Ferenc József - íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)

A kezdetben csak egy izzó,
folyékony és pörgő massza,
mely mint egy bolond kutya saját
farkat kergeti és a nap körül forog.

Ilyen volt kezdetben a földünk,
melynek lehűlése milliárd évek
hosszú folyamatán jött létre.
De hol volt akkor Isten képe?

Végül a tűz megkövesedett,
és a földünk megtestesedett.
Ki tudja a víznek eredetét,
Mely szűlte az élet leheletét?

A tény hogy víz nélkül
nincs se élet se tudat.
Talán a kő lelkében
valami titok megmaradt.

Nyüzsgű, zajos városokban
a köveknek nincsen hangja,
De ősies, csendes tájakon
A kő a szavát visszakapja.

Ott a földnek vén torkából,
mély morajlás megszólal,
és a merev, sötét kővek
örök szíve megdobban.

Szakállakat mérnek,
a burkát érvényesítik,
szorított ököllel
a purdát nehezítik.

Merev árbóccal
hajóznak utukba,
nem egy új világba,
de vissza a múltba.

Városunkban tegnap
Besétált egy elefánt.
Elhagyta távoli otthonát,
Mert egy kis változást kívánt.

Leállt az összes forgalom,
De ő viszont tovább haladt.
Itt-ott egy jót trombitált,
És a nép megriadva szerte szaladt.

A városligetben lelassult,
Aztán nyugodtan megállt,
És bármi habozás nélkül
Feldöntött egy pálma fát.

Az egyéb fáknak lombozatát
Buzgón kezdte legelni,
Aztán a szökőkút tartalmát
Mohón kezdte kiüríteni.

Már kijött a rendőrség,
És nyomában a katonaság,
Az állatvédők viszont kérték,
Hogy az elefántot ne bántsák.

Végül is e testes vendég
Szépen el lett kábítva,
És egy daru segítségével
Egy teherkocsira felrakva.

Aztán visszakerült a vadonba,
Mert ott volt igaz otthona,
Hol boldogan élt míg meg nem halt,
De de inspirált egy gyerekdalt.

Idő, folyamatosan halad, a múlt már csak nyomokban…
Elillant az élet, mint a kiloccsant víz a homokban.
Sivatagban víz nélkül, embernek minden eszébe jut,
Még a múltja is, de nem tudja, hogy víz nélkül meddig jut…

Száraz erdőben a kirándulás nagyon veszélyes is lehet,
Ha rossz emberek mindent gyújtogatnak, nem kímélik életet…
Ősembernek valaha a tűz, életet, védelmet jelentett.

Érzem, hogy a napfény öregedő, barázdált arcomon szökdécsel...
Már minek, amikor az éveim száma a fülembe énekel…

*

Időm, elmúlt már,
Vissza semmi nem hozza.
Virradat már nincs.

*

Kikelet oly’ szép,
Dúsacskán napsugaras.
Öreg csak nézi.

*

Tavasz is az ősz
Felé megy, lesz lombhullás.
Jó időt zár… tél.

*

Vidám madárdal
Öregnek? Új életnek?
Vég ajándéka…

Vecsés, 2015. június 3. – Kustra Ferenc József – versben és senrjúban. Csak úgy, egyszerűen leszögeztem a tényeket…