Az ember az csodás
Hatalmas elme
Hiú és gőgös
Jónak lenni gyenge
Épít és rombol
Ez az eleme
Mintha a génekbe
Ez lenne jegyezve

Pszeudo az eszme
S a tévhit ügetve
Masíroz mintha-csak
Felvonuláson díszelegne
Közben lóhalálában
Köpönyegét forgatva
Sok-k politika
Rohan a vesztébe

Sok helyen a hős-ég
Erdőtüzek pusztítanak
Torzul a személy-is-ég
És az Ember-is-ég
Fogynak a nemzettek
Sorban állnak nemzetek
Hogy a múltba vesszenek.

Szomorú fűzfák
A látószögemben
Száz éves fa alatt
Godomat letettem
Hosszú a sóhaj
Szorít a bánat
Mi lesz a gyermekkel
Ha a Világ már fárad.

Aki tehetségét otthon ellen, idegen földekre pazarlá,
Méltóságra mehet, de a lelke... az soha nem lehet arannyá…
Aki tehetségét otthon ellen, idegen földekre pazarlá.

Oh, de múló a fényesség… az, minden ’balesetben’ szétoszlik,
Mély gyökeret nem hajt, véle enyész a neve is. Majd szétfoszlik…
Oh, de múló a fényesség… az, minden ’balesetben’ szétoszlik.

A haza oltárán örökön ragyog a nemes hazafiúi élet,
Mely fölszentelve magát, javára hevíti a hazafiúi létet…
A haza oltárán örökön ragyog a nemes hazafiúi élet.

A haza oltárán a nemes élet, örökkön világít, hevül,
Így szentelve magát, néki, az ő javára örök égbe lendül…
A haza oltárán a nemes élet, örökkön világít, hevül.

Aztán ha korodnak bölcsen igénylő nyelvén érdemed mégis alkonyodik,
Ne lépj hátra, de kettőztesd a maradék erődet, ne várd, hogy csontosodik…
Aztán ha korodnak, bölcset idéző nyelvén érdemed mégis alkonyodik,
Egy buzgóbb maradék, akkor áldja a hideg porodat! Bár már csontosodik…

Vecsés, 2022. október 24. – Kustra Ferenc József – íródott: Kisfaludy Károly: (1788 – 1830) azonos c. verse átirataként, az 1956 -s Forradalom és Szabadságharc emlékére…

Voltál már úgy? ...
A közömbösség vonatán
Száguldva mozdulatlan
Ülsz hidegen
Te a néma
Idegen
És meredten bámulva
Betekint oblakodon
Sok sietős képjelenet
Integetnek
Velük az Idő halad
Belül a Múlt marad
A tétlenség órája
Elveszik az örökkévalóságba
És rátelepszik
A füstös ablaküvegre
A közöny árnya

Homályos térben
Monoton zötyögés
Rázza szét
Az érzések összefüggését
Tompult átélés zsibbad
A szavak s gondolatok közt
Hiányzik a Csend
Ami összeköt
Úgy tűnik mindegy miként
Esik a puffanás
Süketen stagnál
Holtvágányon
Az emóció-megnyilvánulás

Érzéketlen nyelvvel
Se keserűn se édesen
A magány nagy úr
Ajtópánton sarkon fordul
Hátát mutatva a világnak
Utal a kilincstáblára
Most
Ne zavarjanak
Se Holnap
És minden Csak-Van
Egy egó-kapszulában
Hol nem érhet semmi
Kizárt a Lét impulzusa
Hagyjatok
Ha lehet... magamra

Zümmög a rekkenő hőség
Rövidre zsugorodott árnyék
Meglapulva ásít
Függőlegesek tövében
És a közeli táj délibábja
Torkát köszörüli
Egy hűsítő imára.

Fuldokol mező-erdő-lélek.
Adatrekordot jegyeznek buzgón
Olvashatod a neten
Itt a földön ilyen is megterem.
Születőben van még
Több egyéb más
Csodás csapás
Észlelhető emberöltőn át
Eddig nem tapasztalt változás.

A Régiek megmondták
Más felé fordul a világ
De ki ad az agg károgása.
Haladni kell fejlődve
A mai korral előre
Tudományos ostorral
Az evolúció tetejére.
Alkotni Mű-remekeket
Nem mint a barlangi emberek.

Táguló légüres térben
Úszik a Föld a szemétben
S közben csapból folyik el a vére
Beton kerül amputált tüdejére.
Kórt fecskendez kapzsi módon
Ostobaság tüneteivel
A büszke bölcs-ő-ember.

Szemünk előtt haldoklik
Lendületes ütemben
A megsebzett Földelem.
A nemzedék ha elalszik
Elalél-szik-es talajon
Nézhet az űr-ablakon
Tudományát a zsebébe teheti
Nem lesz
Az ki dicsérgeti.

Itt az otthon, ez a haza
Itt volt az Éden maga
Valaha.

Hová fejlődik az ember agya....

Hegyek mögött dideregve
Szél hordja szét
A meglapult nap
Szürkület hidegét .
Harmatot sóhajt a folyó
Suttogó világra
Ablakokból neonfény tapad
A közeli fákra.

Meghívás nélkül kopogat
Sok megfáradt gondolat.
Reszkető levelek tapsolnak
Ahogy ott ülök a fa alatt.
Törzse mozdulatlanságát
Megosztja velem
Hozzá dőlve
Társa lettem .

Hallgatjuk a tücsökzenét.

Nappali illatot
Lehel a szunnyadó föld nedve
Pipacsokkal keveredve
Még egyszer mára felfénylik
A hűvös naplemente.

Az árnyék elolvad
A nyirkos fű közt nesztelen
Holnap újra megkeresem
Emlékeim közt a napot
Amelyről álmodozhatok.

Zuhan az est palástja
A messzeségbe nyúló tájra
Rám kacsint huncutul
Egy csillag fénnyalábja
Álmot küld szemem sarkába.

Ennyi elég volt mára.