A természetnek
Nem kell naptár,
Ott az idő függetlenül jár.
Csak kik
Messzire sodródtak
Önkénnyel,
Nem tudják
Mit kezdjenek a fénnyel.
Érvelnek sötétséggel.

Az óra sietősen meglendül
Tavasszal;
A valóság elé szalad-
Miként szólt a parancsolat.
Majd egy órácskát
A jövőben járunk,
De a megholtak napjára
Meglehet, vissza találunk.

Gőg-hatalmas az ember,
Az időt is urallja.
Előre
Vagy éppen hátrafelé tolja.
Az űrben is van idő-ablak-
Messze tekint onnan;
Megveti az Istent,
Mert nem látja hogy hol van.

És jönnek majd újak,
Büszke emberek;
Értik e majd vajon
A világ mitől kerek?!

Rég volt már, de milyen régen
Mikor a sparhelt mellett a kis széken
Öreganyám mesélt nékem nehéz életéről,
Gyermekkoráról, s a család keservéről.

Az ablak mint egy mozivászon -
Jött a sok színeskép, ma is látom.
Fantáziám a szemébe, szívébe bújt;
Így láthattam, ami szerencsére elmúlt.

Kertünkben a diófa már száz éve ott állt;
Átutazott mégis többször ország határt.
Kétszer égett életében ez cudar nagy világ,
Mást se kívánt, csak együtt legyen a család.

Előbb német katonák vertek tanyát náluk,
Majd orosz gránáttól repedezett házuk.
A jószágot elvitték, mert a fronton enni kell,
Kis krumpli mi megmaradt, beérték ennyivel.

Volt hogy a tányérba olykor más is bekerült;
Megesett az is, hogy az éj leplével menekült.
A fél falut, mint a marhát beterelték vagonba,
Ez volt a magyarnak a béke kollektív jutalma.

Bűnösnek pecsételt emberek lettek,
A mai napig elnézést senkik sem kértek.
Hánya-vetett sorsuk ötvenben ért véget
Mikor az apám ősei telkén új házat épített.

Két szoba, s konyha- mind elfértek benne,
Három generációnak otthona lett végre.
Ki becsülettel dolgozott,szerényen élhetett,
És nem volt hogy a család napokig éhezett.

Az elődök közt voltak kik életüket adták,
Nagyanyám csendesen hordozta fájdalmát.
Örült hogy unokái most békében élhetnek,
Ha a gyomruk megéhezik kenyeret is kérhetnek.

A jóistent áldottuk, szűzanyát kértük esdekelve,
Nagyanyámmal minden este imátkoztunk térdepelve,
Hogy kegyetlen sors senkire se várjon már
Hiába van a haza a határ túloldalán.

Régen elment, fenn nyugszik csedes békességbe,
De itt lakozik bennem is, a szívem melegébe.
Egy-egy szava fülembe cseng szinte most is hallom
Hitünkben a jó isten mindnyájunkat áldjon.

(Nagyszüleim emlékére,kiket a ll.v.háború után deportáltak Csehországba munkára, mint sok annyi magyar családot a kollektív bűnösség szellemében.)

Üres sötétség fogsága
Kínozza
A magány súlya alatt.
A szorítás keserű,
Torka alatt elakadt
Égő fájdalom.
Jeges köd száll alá,
Szürke szél süvít
A hangulat pitvarában,
És a szavak dermedten
Elvesznek az éterben.
Éberen oson léptei nyomán
Nyomasztó pillanat,
S a homály.

Keresi tiszta fényét
A csillagsugarú álmatlan éj.
Felvillanó képek tartják össze
A megfáradt pihenés
Gyertyafény-árnyékát.
Vacogva tétován didereg
A tegnapi határozott bizalom.

Egyszer biztos- ne félj
Ránc-ba szed az idő ereje,
S rádöbbensz-
Hé....te!
Látni, ölelni, szeretni
Élni kellene!

Minden egyes napra
Fényesen ragyog az ég,
Csak a felhő néha eltakarja.
Az alkalom elillan,
És kései bánat fenyeget
Ha elszalasztod az életet.
Az öröm és a bú
Kéz a kézben járnak;
Mint az óra inga
Fel, és alá szállnak.

Milyen gyorsan múlik
Minden,
A szép emlékek
Drága kincsem.
Bár akad köztük
Mattos, szürke, és fekete,
De mind elkísér
A végtelenbe.

Csak ez lesz
Az útravaló,
A lelkemből kiáramló
Pillanat,
Mely világítja utamat
A mennyekbe.
Istenem...
Majd eressz be!

Szilveszterek az
Évek kis-nagy kapui!
Erre koccintsunk.
*
Megyünk és mindent
Magunkkal viszünk, tovább.
Év kapuján át.
*
Szabadulunk és
Hisszük, hogy jövő jobb lesz!
Percnyi boldogság.
*
Üres a világ?
De mitől lenne tele?
Jövőre, tele!
*
Látvány, már rozsdás.
Milyen lesz majd, rút vagy szép?
Pokol tüze ég?
*
Semmi nem marad
Itt. Hitetek vezessen.
Pezsgő előtte!
*
Az óév kapu
Csikorogva csukódik!
Azért, korty egyet.
*
Az újév kapu
Félszegen kinyitódik!
Erre koccintsunk.
*
Induljunk, menjünk!
Idő van, új élet jő!
Múlt hátizsákban.
*
Ettünk jó virslit,
Ittunk jó pezsgőt! Nyomás!
Jő már… jobb jövő?
*
Kárhozat múlik!
Élet megy tovább! Újév…
Új mindenség vár!
*
Óév, már foszlik…
Újévi szellő, égen…
Jövő, morzsányi…
*
Bevégeztetett.
Jó, hogy volt, de jobb, hogy megy…
Köbe lesz lélek…
*
Emberek! Idő
Nem állt meg, óév elmúlt.
Jő nekünk jövő!

Vecsés, 2015. január 2. - Kustra Ferenc József – íródott; senrjú csokorban.