Laposodik Napnak íve,
Fakuló a világ színe.
Rozsdás a táj, zord a szíve,
Jó időnek fogy a híre.
Milyen lesz a termény íze?

Puttonyból a szőlő nektár
Fahordóban új bort pesztrál.
Dús földeken tart a leltár,
Vetésre vár néhány hektár.
Langyos idő lesz a mentsvár.

Fákat rázza a kevély szél,
Csörögve hull tépett levél.
Az avarban gomba henyél,
Gyűjtögesd, és jókat egyél,
Ám kalapjával résen legyél!

Bár fák levele tarka, tépett;
Indián nyár vissza lépett.
Felhők közül Nap felfénylett,
Sárgít a tök, magja érett.
Ősz emberrel együtt érzett.

Vénasszonyok padra ülnek,
Szép színekben megfürödnek.
Hó végéig gyönyörködnek,
Míg a szentek el nem jönnek,
S hullanak a fagyos könnyek.

De addig a serény ember
Munkálkodik - vagy ezerrel,
Spájz és pince telik tettel,
Maggal, lével friss gyümölccsel,
Áldott földből szeretettel.

Mire zord jég felhőt dermeszt,
A hideg szél havat gerjeszt.
Fáradt ember álmot erjeszt...
Földben a mag tavaszt fejleszt,
Megújhódást titkon termeszt.

Viharos idő...
Csepp loccsan a tócsában.
Libabőrös nap.

Felhőtakaró
Sötétre hízta magát.
Nyála csordogál.

Korgó gyomrú ég,
Szeme villámokat szór...
Dühöngő könnyet.

Esőt permetez,
Prüszköl a fújtató szél.
Vacogva tüsszent.

Didergő vidék
Hajlongva dagaszt sarat...
Kémények füstjét.

Az utolsó nyári napsugár délben
Átsiklik az egyenlítőn csendben...
Az esti naplemente már őszben.
Éjszaka s nappal egyenlőségben,
A természet tarka köntösében.

Az ásító reggel már elnyújtja álmát,
És a nappal korábban veti meg ágyát.
Az áldott fény ismét becsesebbé válik,
Hőhullám helyett a világ lassan fázik.

Majd kifehéredik
Ködös, zord zúzmarás reggel.
Színkavalkád-halál.
Felébrednek a szentek,
Közelegnek ünnepek.

Nap messze gurul,
Kihűlt fotont ereget,
Vacogó telet.
Kályha mellett szeretet,
Melegíti lelkeket.

A téli napforduló éjszakája
Új reményt, hitet hint majd a világra.
És tyúklépéssel nyúlik napnak árnya.

Hétköznapi pszichológia: az emberi sorosról…

Velem mindig értetlen volt a világ,
Engem soha nem értett meg nagyvilág…

Ha bizony meghallották búsongó lelkem panaszát,
Rögtön ki is gúnyoltak... nem jártam tovább csacsacsát.
Már éltemben kietlen temetővé lett a szerető szívem,
Az, amiben a sok-sok, szépséges és valós vágyálmom pihen.

Egy biztos! Szívem közepébe van beásva,
Az én Krisztusi keresztfejfám jól leásva…

Az nemigen fordult elő, hogy szánt valaki, vagy siratott könnyeket,
Már mindegy is, rám-énértem ne is sírjon senki hamis-ál könnyeket!
Manapság máris úgy tűnik, hogy csak annak-azoknak nyílik a földgolyón kis virág,
Ki bizony rosszak rossza, kihasználja állóhaja… kit álnoknak ismer nagyvilág…

Bizony-bizony nekem ilyenre sikerült a létem, a földi
És így már csak egy jó-nagyobb vágyam van: csak pihenni… piheni.

Vecsés, 2024. július 25. – Kustra Ferenc József – írtam = készült: Szentirmay Elemér (1836-1908) azonos c. verse {1905} átirataként, önéletrajzi írásként.

Az őszi viharos időről…

Tomboló szelek,
Esőfelhőket hoznak.
Cudar az idő…
*
Látszik, vihar jön
Erre, agyban lila köd…
Gyalogút hosszú!
*
Szél söpri utcát,
A hullott levél röpköd.
Betonfal, hideg.
*
Immár domináns
A hideg és metsző szél.
Reszkető a táj.
*
Megkergült a szél,
Hulló levelet sodor.
Szétfújja avart.
*
Nagy viharban az
Éjszaka sötét, dadog.
Nem élvhajhászat.
*
Zengő vihar jő,
Kék ég, nagyon meggyötört.
Bús felleg, villám!
*
Szélvihar, erre
Sodor esőfelleget.
Zivatar kitör.
*
Égen fellegek
Úsznak. Fent, vihar dühöng.
A sorsában él.
*
Kemény viharral
Küzd, erdő-lét hajója.
Lombkorona dől.
*
Felhőt, szétfújja
A szél, fodorrá válik.
Kutyaszőr borzolt.
*
Vihar zörget már
Az ajtókon. Így kopog.
Lélekhúr rezdül…

Vecsés, 2017. január 8. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjú csokorban.