Sors olyan, hogy van nála sokkal fiatalabb, kit a lét nem marasztal…
Érdekelne, hogy nekem mennyi van, amit még a sors nekem kiutal?
Olyan ez, mint a régen volt tanácsi lakásigénylés,
Van ki soha nem kapott, csak elutasították! Na! És?

Van-e még kis remény, van-e még hátralévő lét?
És meddig ázom-fázom még az életem telét?

Aki elesik, az megüti a járda kövét,
Meddig feszíti még a szenvedő járda tűrtét?

Tenyered már lágy, meg puha, száraz, már nincs bőrkeményedésed,
Hátad már görnyedett, de már nem a kapa húzza le a kezed.
Az életben valaki most megy még csak kapálni,
Valaki megy otthon ebéd után alukálni.
Neki már nincsen más, mert már véglegesen elfáradt.
Csahosod, még ott van melletted, jó, hogy ő nem fáradt.

Talán tisztelik a korodat, ha becsületesen élted.
Ha végleg elmész, lehet, hálaimát nem mondanak érted!
Szemgödrödből kiviláglik a leélt évek sokasága…
Lesz e még ebben a szemben életigenlés sokasága?

Gondjaid mételye, nem tölt el örömmel, mert még várandós is,
Így itt már csak az segít, ha türelmes vagy, de mormolsz imát is.
Hiába mész Te még mindennap messzebb, egy kicsit kapálni,
Éveid sokaságát, még ezzel sem tudod eltörölni.

Kínodba a múlton emészted magadat,
Felteszed a kendőt, vagy a kalpagodat,
Mész, de kiderült nem bírod a kapádat…

Minden este hosszan imára kell kulcsolod a kezed,
Kéred esdekelve, adjon még egy napot, a végzeted…
Valaki elment és csoszogva itt hagyta a te léted.

Velem is, mint másokkal is, gyorsan körbe forog a Föld,
De engemet meg már körbe ölel, az öregségi köd…
Te is velem, csak egyre emlékszel… még a múltat őrződ.

Vannak biz’ sorstársak látok erre-arra, lehajtott fejjel,
Parázsként elhamvadó, már fel nem éledező tervekkel.
Valaki meg valahogy eltévedt, jaj, mi is lett szegénnyel.

Tetszik vagy sem, legnagyobb öröm, hogy eszel, ha kijössz a nyugdíjból,
És ha van, a karácsonyi halszálkát ki tudod venni a szádból.
Kérsz még-még egy-egy napot, de már nem vársz senkit a messzi távolból.

Amíg lehet, addig naponta akarsz kapálni,
Elmész löszös talajra, azt kicsit megforgatni.
De már két húzás után minden rád fog izzadni.

Hiába, no, az élet ilyen, el kell fogadni,
Forog ma Föld, kapaszkodunk, nem tudunk mit tenni,
Majd mossál hajat is és ondolálj,
Múltból meg valamit nagyon csodálj.

Idő és a világ elmegy, dehogy kezdenék újat…
Lehet, meggondolom! De, hogy kezdhetnék én már újat?

Vecsés, 2014. december 11. – Kustra Ferenc József

Az égen a felhőség úgy néz ki, mint egy lötty, lassan.
Összetöredeznek az alapok, szegélyek… lassan.

A sötétedő alkonyat, árnyék dús, sejtelmes fényei
Csak jőnek, beterítenek, mint az idő másodpercei…

Én, mint hullócsillag, nézem a hullócsillagokat kihunyni,
Próbálom, végtelen elmúlását, véglegesen elfogadni…
Képzelek egy másik világot magamnak… ezt, ki tárja elém?
Ahol nincs kín, félelem, magány, reménytelenség! Remélhetném?

A lét és a gyász extenzív lobogásában megszült verseim
Egyedi hangvételű soraim, vajh’, a lélekdallamaim?
Olyan a lelkem, mely az öröm, búbánat alatt... erősödik!
Gondolatim… szárnybontók! Írhatok égre… nem elfelhősödik?

A homokórán a perc és a másodperc gyorsan lepereg,
Az este gyorsan éjszaka lesz, beterít, mint a fergeteg…

Vecsés, 2015. február 21. – Kustra Ferenc József

Ősz lett, megjött, levélgyűrőn-izzó szent harag.
Szerettük a meleget, ellene ez fakad.
Viharok várhatók, zajjal jön az ősz, mint rém,
Lesz majd sok eső is bár, mindezt nem szeretném.

Az idő hűvösre vált, talán zordabb is lesz,
Ebből egy idő után nekem elegem lesz,
De semmi nem számít, nem félünk a mától,
Most, el kell búcsúznunk sok, szép kis virágtól.

A lilaakác ágai között már nincs kicsiny virág,
Levelét hullajtja, elmúlik neki is ez a világ.
A szél egyre jobban befúj a nyitott ajtó résén,
Elmegy a meleg… jő a hideg, becsukjuk a végén.

A tűlevelek azonban megmaradnak,
Túlélők, ők temetőbe nem vonulnak…
De ha majd esik az eső, akkor én kiállok…
Ha csorog az arcomon... élvezem, nem kiáltok…

Őszi széltől zúg, zeng a táj,
Kopaszodó fáknak ez fáj…

Most várható az, hogy jő a vaskosabb idő,
Sok nehézség is, mi emberre nehezedő…
A nyár-elmúlással gondoljunk arra,
Lesz majd, még tavasz, készüljünk új harcra!

Vecsés, 2012. szeptember 4. – Kustra Ferenc József

De jó, hogy még ezt nem tehetik… Ha mindannyiunkat sorra vehetnék,
’Földön legokosabb’ titulusát megint-mindig ostobák szereznék…
Jobb is… ne imádkozz jobb sorsodért, hogy éltednek értelmet adjon,
Kiáltsd ki: Asszonyok, belőlem mindenki nagy ostobát csináljon…

Miért kínlódsz, mint igavonó állat, annyit tanulni oly' értelmetlen,
Elég neked, ha régi jó ostoba vagy életpályádon… személyedben.
Ezen a világon mindenéből pótdíjért sokat tanulhatnak,
De egyetem tisztségesei ostobának diplomát nem adnak…

Fejjel lefele van világban minden, tudósaink tán' sorban halnak éhen…
Igaztalanok a legegyenesebbek, mert ők az ostobák a műveltek…

Vecsés, 2020. november 11. -Kustra Ferenc József - írtam: „iytop” szerzőtársam azonos c. verse átirataként, a szerző engedélyével.

(Bokorrímes csokor)
A világon, nincsen édesebb ennél a nyelvnél,
Nincs szeretetteljesebb nincs... a magyar nyelvünknél…
Mintha méz csurranna az ajkaidra,
Miben benne van egész ég-föld bája…
Összeolvadva ebben a sajátos jelenségben,
Még az angyalok kórusban sem dalolhatnak szebben.

Már évezrede folyik a szenvedésünk
Mások irigylik szabadságunk, de élünk!
Vannak dolgok, amiket eltemettünk,
De lám-lám… mégis középnemzet lettünk.
Ami álmokat láttunk, az a múlt, a jövendő kínja, kéje,
Dicső harcok szent emléke, a tovább élés egy nagy meséje…

A magyarság tovább élhet még és talán keseregve harsog,
A szokás szerint meg a kicsikéinknél kiesik a tejfog.
A magyarok kulcsolt kezű fohászát más náció imigyen meghallja,
Mint buzgó szív is sugallja, imádságos nyelvünket az Isten is hallja.
*
(leoninus)
Földi lét, örök élet kötő szála, magyar az Istenéhez, utat megtalálja.

Vecsés, 2022. április 27. – Kustra Ferenc József – íródott: Rudnyászky Gyula [1858-1913] azonos c. verse átirataként.